Arrow: Fejlődött a sorozat, szerintem
jobban sikerült ez az évad, mint az előző. Elsősorban ugye Slade miatt, és tök
jó, hogy végre kiderült, mi történt a szigeten, amitől ilyen lett. Aztán ott
volt Barry, a majdani Flash, akit egy fél rész alatt megszerettem, és
sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt, de már tűkön ülök, hogy láthassam a
sorozatát. (Úgy tűnik, hogy most a Marvelnek a filmek, a DC-nek meg a sorozatok
jöttek be.) De alapvetően tök jóra sikerült. Laurel kevesebbet szerepelt, vagy
csak nekem tűnt úgy, mindenesetre még mindig rohadt idegesítő. Viszont a húgát
bírom, úgyhogy örültem neki, hogy szerves részét képezte a második évadnak.
Azért is dicséretet érdemel, hogy sikerült megdöbbentenie. Már az első évadnál
is azt hittem, hogy úgyse ölnek meg senki fontosat, és ez valahogy kiment a
fejemből, úgyhogy amikor megint bekövetkezett, csak ültem a monitor előtt, és
nem bírtam becsukni a számat. Nem mintha zavarna, Tommyt sem szerettem, és a
mostani áldozatot sem, de mégis, mindketten eléggé fontos szereplők.
Az utolsó rész
szerintem elég ütősre sikeredett. Nagyon élveztem, a harcot is, de inkább a
taktikai részt. Komolyan meglepődtem és örültem az egyik jelenetnek, aztán a
következőben leesett, hogy hoppá, ez mégsem így van, és igazából rémes, hogy
nem láttam át rögtön a szitán, de még a magyarázás előtt azért megvolt a
logika, szóval csak kicsit lassú vagyok, nem teljesen hülye. Mindenesetre
nagyon tetszett az a jelenet, abszolút jóra sikerült. Várom már, mi lesz a
következő évadban.
The Vampire Diaries: Azt hiszem,
mazochista vagyok, hogy még az ötödik évadot is végigszenvedtem, de itt elég volt.
Rémes, egyszerűen borzalmas volt. Nemhogy egy részre, egy jelenetre sem tudtam
volna rámondani, hogy „na, ez azért egész jó volt”. Csak idegesítő karakterek
vannak benne. Egyedül Damon volt, akiben még bíztam, de gusztustalanul
elnyálasodott, a régi önmagát meg olyan mélyre temette, hogy már meg se
találná. Még Enzo-ban láttam valami potenciált, de az se volt sok, és rájöttem,
hogy az is hihetetlenül unalmas. Egy kalap fos az egész. Nem is tudom, miért
néztem még, már amikor befejeződött az előző, akkor tudtam, hogy az ötödik lesz
nekem az utolsó, mert az kizárt, hogy hirtelen újra nézhető legyen ez a
sorozatnak titulált brazil szappanopera. Azt hiszem, tényleg nem vagyok
normális, viszont akármi történjen is az elkövetkezendő évadokban, az biztos,
hogy én egy részt sem nézek meg belőle. Ja, és hogy az utolsó részről is írjak
valamit: megint meghaltak egy csomóan, az egyik kedvenc szereplőm visszajött, a
másik meghalt, ezen most biztos kiakadnak a rajongók, de engem már ez sem tud
érdekelni. Olyan volt a lezárás, amilyen az évad: kritikán aluli és
nézhetetlen. És én itt be is fejeztem. Remélem, Elena egyszer végleg meghal.
Hart of Dixie: A sorozat eddigi legjobb
évadzáróján vagyunk túl. Jaj, de imádtam ezt a részt. Ugyan az évad
összességében nem múlta felül a második évadot nálam (Wade-Zoe shipper vagyok),
de ez a lezárás bőven javított. Nem tudom megunni a sztorit, imádom a várost,
az embereket, és amíg nem mennek el valami nagyon-nagyon rossz irányba, addig a
sorozatot is imádni fogom. Ez a rész több meglepetést tartogatott számunkra,
mint a Supernatural zárórésze (kiakadás egy picivel lentebb), amit ugyan nem
nehéz elérni, de ennek ellenére, én jó néhányszor meglepődtem. Imádom a
készítőket, nagyon drukkolok a következő évadnak, és utálom a CW-t, amiért csak
félévadosra tették. Ha bárki Amerikából olvasná a blogomat, akkor legyen szíves
jövőre nézni a műsort, mert nagyon dühös leszek, ha kaszálni fogják.
Supernatural: No, no. No… No… Valaki
megmondaná, miért nézem még mindig ezt a sorozatot? (Na jó, azért még én is
tudom, miért. Elmondom, ha odaértem.) Körülbelül a hatodik évad szintjén
mozgott ez az évad, de néha még azt se érte el (beszélő kutyás rész). Számomra
a hatodik évad volt eddig a legnagyobb mélypont, de lehet, azért is látom így,
mert az ötödik zseniális lezárás volt, és utána a hatodik egy hatalmas
csalódással kezdett. Hát a legrosszabb évad címet lehet, hogy át kell ruháznom
a kilencedikre. És úristen, jön a tizedik, bele se merek gondolni. Egy rész
tetszett komolyan, az Ózos még nagyon az évad elején. A többi ilyen nézhető
kategóriába esett, vagy a „na erre innom kell valamit” kategóriába (beszélő
kutyás rész).
Nem hittem
volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor Deant idegesítőnek fogom találni,
de eljött. Jobban meglepett, mintha az apokalipszis lovasai kopogtattak volna a
szobám ajtaján. Az évadzáró meg… Oké, tényleg nem vártam sokat, de könyörgöm,
hagyjuk már a sablonokat, mert mindenki unja. Minden évadban ugyan az a vége.
Komolyan, nem tudtok mást kitalálni, kedves írók? Csak ezen az egy síkon
mozogtok vagy mi? Jó, került egy csavar a végébe, de hát ezt se találta volna
ki egy újszülött bárány. Az utolsó képsorra már szavaim sincsenek. Az elmúlt
évben minden második filmnek ez volt a záróképsora, úgyhogy igazából még illett
is a csupa sablon részbe.
Igen, nézni
fogom a következő évadot is, mert szeretem Deant, szeretem Castielt, szeretem,
hogy lehet rajta nevetni, a pop-kulturális utalásokat, a testvéri kapcsolatot,
és némileg nosztalgiával nézek rá, amikor eszembe jut, milyen is volt régen. A
szívemhez nőtt ez a sorozat, akkor is, ha rossz, úgyhogy képtelen lennék
abbahagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése