Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 1. rész

A munka meg Élet közbeszólt, és ugyan pár héttel később, de végre én is eljutottam a Kiválasztottra. És milyen jó, hogy alig volt életem, keveset beszéltem ismerősökkel, nem lógtam a facebookon meg a molyon, így az összes spoiler elkerült. De annyira, hogy azt sem tudtam, mit gondolnak az emberek erről a filmről. Egyedül Katniss dalát láttam mindenkinél kiposztolva, de még azt sem hallgattam meg. A trailert többször láttam, de keveset tudtam kihámozni belőle, a könyvet meg régen olvastam. Terveztem, hogy újraolvasom a film előtt, mert szeretem ezt csinálni. Ugyan hasonlítgatni a könyvet a filmmel értelmetlennek tartom, és igyekszem is kerülni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, azért mégis ha tehetem, vagy érdekel, előbb olvasom el a könyvet. Úgy vagyok vele, hogy a könyv a legtöbb esetben jobb, több élményt nyúlt számomra, mint a film, és nem akarom elrontani azzal, hogy lelövöm magam a történet csavarjait. Újraolvasás esetében meg csak megszokás. Rontom a filmélményt, hogy bosszankodok, hogy nem szó szerint csináltak mindent. Pedig nem szeretem hasonlítgatni. Mi? Azt kérded, hol a logika? Hát azt elhagytam valahol útközben. Szóval igen, nem volt időm átfutni a harmadik részt a film előtt, úgyhogy úgy ültem be, hogy csak halvány fogalmaim voltak a filmről. Ó atyám, mennyire jó volt így. Komolyan, ha legközelebb újra akarok olvasni egy könyvet a film előtt, üssetek le.

Persze azért emlékeztem a cselekményre nagy vonalakban, de leginkább úgy jöttek elő az emlékek, ahogy a film haladt. Mert hogy egészen hű volt az alapanyagához. Ismét. És megint csak azt tudom mondani, hogy szerintem élvezetesebb a film, mint a könyv. Valahogy ahogy telik az idő, úgy látom egyre kevésbé jónak ezt a sorozatot. Főleg a harmadik részt. Ugyan a lezárás még mindig zseniális, viszont Katniss a harmadik könyvben már elviselhetetlen. Hihetetlen, mennyit tud azon drámázni, hogy melyik fiút válassza, amikor épp csak a szerencsén múlik az élte. Nos, ezt a filmben nagyjából kigyomlálták. Persze van benne pasizós dráma, de nem sok, mert nem ez a lényeg. És mert senkit nem érdekel. És mert rohadtul nem fog tudni pasizni, ha mindkettő meghal, mert gyökér volt.

Ja, hogy unjátok a felesleges dumát, és jó lenne ha lényegre térnék végre? Szóval a tizenkettedik körzetnek annyi, Katniss és családja a tizenharmadik földalatti bázisán élnek, dolgoznak. Peeta a Kapitóliumban, Katniss meg egy növény értelmi szintjén tengődik. Valahogy nem számítottam, hogy ennyire ki tudják tölteni a két órás időt, mert azért ez csak a 300 oldalas könyv fele, ráadásul azon fele, amiben nincs semmi, csak kimennek forgatni, és nagyjából ennyi. De abszolút hasznos dolgokat raktak ebbe a két órába. És játszottak az érzelmeimmel. Jó, persze a cselekmény azért nem volt túl sok, az idő nagy részében tényleg csak forgattak, Katniss meg vagy gyökér volt, vagy Fecsegőposzáta, vagy mindkettő egyszerre. Jó, megértem én, a(z egyik) szerelme nem a legjobb kezekben van, az otthonának annyi, az ország egyik fele utálja, a másik meg azt akarja, hogy vezesse ő a felkelést. Nem könnyű, de azért nem kell rögtön életképtelennek lenni.

Gale-t viszont imádtam. Ebben a részben nagyon jól ki lett bontva a karaktere, és amíg a könyvben egyik fiúért sem voltam oda, mert mindketten kissé antipatikusak voltak, itt egyértelműen Gale felé húz a szívem. A könyvben Peeta túl nyálas, és állandóan hisztizik (a filmben is), Gale meg túl morcos. Mintha eldöntötte volna, hogy sosem lesz boldog, és még csak el sem mosolyodik. Ebben a filmben értettem meg a karakterét, és rájöttem, hogy mennyi mindent kellett elviselnie, mennyire jól ismeri Katnisst és a motivációit, mégis megtenne érte mindent. Gale is egy sérült karakter. Aki ismer, az tudja, hogy vagyok a sérült karakterekkel… aztán még az is hozzá jön, hogy Liam Hemsworthre nem rossz ránézni se, plusz annyira jól játszott most, hogy hű. Szóval megszerettem Gale-t.

Peetát nem. Hát én nem tudom, mit csinál ez a gyerek, de tuti, hogy nem fogom szeretni. Amikor nem nyálas vagy hisztizik, akkor is olyan fura az egész srác. Persze látszott rajta, mennyire durva dolgokon kellett átmennie, de ez főleg a sminkesek érdeme. Nem mintha kisebbíteni akarnám a Josh Hutcherson érdemeit, mert parancsra sírni sem könnyű, de azért ahogy kinézett Peeta a film végén, az elég durva volt.

Katnisst már kifejtettem, de azt nem, hogy Jennifer Lawrence mennyire jó színésznő még mindig. Akármilyen jelenetet kellett eljátszania, az arcáról mindig le lehetett olvasni minden érzelmet. Fantasztikus ez a lány, de komolyan. A másik, akit nagyon szeretek, az Elizabeth Banks, vagyis Effie Trinket. Ő is azok közé tartozik, akik a könyvben sosem lettek szimpatikusak. Effie adja a humort, hogy olyan dolgokon tud sopánkodni, ami mindenki másnak teljesen felesleges, de közben mégis szeretnivaló marad. Nagyon szeretem még Haymitch-et, még józanul is, és Finnicket, aki szegény méltatlanul kevés szerephez jutott ebben a részben. Viszont örülök, hogy Prim, Kaniss húga és a kettejük kapcsolata elég időt kapott, mert ez fontos lesz még. Coin elnököt viszont már most kellően ellenszenvessé tették, de úgy, hogy közben nem volt gonosz vagy ilyesmi, szóval nem tudtam rendesen utálni, mert jó vezetőnek tűnt, de megszólalt, és legszívesebben csak rászóltam volna, hogy inkább fogja be. Nem tudom, ezt hogy csinálta.

A még több Finnicken kívül hiányzott még nekem Cinna régi csapata (még akkor is, ha Cinna sajnos már nem lehetett velük), de hát még akkor sincs idő mindenre, ha csak 150 oldalt kell két órába besűríteni. A fordítással nem volt gondom, de lehet azért, mert nem arra koncentráltam. Tényleg, meglepő, hogy nem találtam fordítási problémát, pedig az előző kettő résznél idegbajt kaptam a felirattól. Fura.

Egy dologban zseniális a film. Jó, nem csak egyben, a zene is az (de még mennyire, hogy az!), de úgy játszik az érzelmeimmel, ahogy nem szégyelli. Jó, igaz, most nem zokogtam a film végén, mint egy ovis, és nem kaptam minden jelenettől sírógörcsöt, de azért csak-csak legördültek azok a könnycseppek. Durva látni, mi lett a körzetekkel, mennyien haltak és halnak meg. Jennifer Lawrence jó színész, át tudja adni az érzelmeit, és ha az ember beleéli magát, nagyon el tudja kapni. Át tudja élni a veszteséget és a fájdalmat. Ehhez pedig jön a zene, és ott akkor kész. Az első és a második rész dallamai vannak vegyítve, és borzasztóan jól vannak elhelyezve. És még ott van Katniss dala is, ami méltán lett ennyire felkapott.

Nem mondom, hogy tökéletes lett, de még egyszer vagy kétszer meg kéne néznem, hogy igazán lássam a hibáit, mert most csak az maradt meg bennem, hogy „atyám, de baromi jó volt”. Ajánlani meg nem fogom, mert aki akarta, az már megnézte, aki meg nem, az úgyse fogja, és főleg nem ezzel a résszel kezdi.