Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 450
oldal
Fordító: Logos
Darabjaira hullott a csoportokra épülő
társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és
hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások
sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy
feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a
kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös
életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és
fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek
bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések
értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket
szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a
bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket
kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei
során.
Nem voltak
rosszak az eddigi részek, de nem értettem, miért imádják az emberek ennyire
őket. Aztán jött a harmadik rész, és nem is nagyon találkoztam pozitív
kritikával. Ha volt is, csak elenyésző mennyiségben. Úgy álltam hozzá, hogy ha
nekem nem jött be annyira az első kettő, amiért mindenki oda volt, talán a
harmadik, ami ekkora hisztit kirobbantott, majd tetszeni fog. Imádom, amikor
igazam van.
Előre
leszögezném: a kritikám egy ponton nagyon spoileres lesz, annyira, hogy lelövöm
a legvégét, de ott majd kiteszem a figyelmeztetést meg minden, szóval ne tessék
aggódni, ha csak nem mentek rá direkt, nem fogtok semmi lényegeset megtudni.
Természetesen az előző két kötetre nézve spoileres.
Ami mindig is zavart
a legtöbb disztópiában, hogy nem látunk a világon kívülre. Van a világ, abban
él a kis elnyomott társadalom, valaki rájön, hogy itt valami baj van,
fellázadnak, megdöntik a kormányt, új, a mienkhez kísértetiesen hasonló
rendszert építenek ki, és mindenki boldog. Legalábbis a legtöbb disztópia, amit
olvastam, az így épült fel. Hiányzott nekem a világ alapos kidolgozása, honnan
indult ez az egész, hogy alakult ki, mi van a világ másik részén, és ezt
sokszor meg se kapjuk. Vannak ugyan olyan történetek, ahol kapunk némi
összetákolt történelmet, de igazából mindegyikben azt éreztem, hogy csak valami
gyorsan összedobott pár sorral próbálnak dobálózni, mintha valami nagy dolog
lenne. Jó, vannak olyan világok is, ahol a múlt megismerése lehetetlen a körülmények
miatt, de nekem ez kevés.
Ebben is az volt
a fő problémám, hogy oké, ott vagyunk a városban, és ott a kerítés, de senki
nem gondol rá, mi lehet a kerítésen túl? Ennyire be vannak korlátolva? (Igen,
ennyire be vannak korlátolva.) Nos, a harmadik részben átlépjük a határainkat,
és ezért imádtam ezt ennyire. Megtudjuk, mi van a kerítés mögött, kapunk egy
egész történelmet (vagy legalábbis némi magyarázatot), és megismerjük Amerika
többi részét (jó, Európáról még mindig semmi hír, de hát ne várja már el az
ember egy amerikai írónőtől, hogy más országokról, ne adj isten, kontinensekről
ír). Szóval, amikor kijutottak, és ott volt az egész központ, nem bírtam ki,
hogy ne kiáltsak fel: „Úristen, Veronica, én imádlak”. Mert ez a nő zseniális,
de komolyan. Kilépett a város nyújtotta korlátokból, és egy egész rendszert
épített fel. És amíg az első két kötetben végig azt hittük, hogy na, Jeanine az
elnyomó gonosz, kiderült, hogy nekünk végig hazudtak.
Ez volt az
egyik, ami miatt már az átlag disztópia fölé emeltem ezt a trilógiát, és van
egy másik is, amit csak a végén mondok el, mert végkifejlet. Nem a bejegyzés
közepén fogok itt spoilerekkel dobálózni, na.
Trist továbbra
is szeretem, habár egyre többet bőg, de ebben a részben kivívta a maximális
tiszteletemet. Nem lesz kedvenc karakter, mert a mártírsága tényleg idegesítő
már egy szinten, és tud nyafogni, viszont azért még mindig úgy gondolom, hogy
egy okos, kemény, belevaló lány, aki megérdemli, hogy főhős legyen. (Igen, ti,
akik olvastátok a könyvet, tudjátok, hogy miről beszélek.) Tobiast viszont még
mindig nem szeretem. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, lány, aki így van
vele, de néha már úgy ráküldtem volna egy kis péklapátot. Eskü, többet vinnyog,
mint Tris, főleg most, hogy az ő szemszögén keresztül is van fejezet, sokkal
többet látni ezt. Ja, mert hogy váltott szemszög van ebben a részben. Nem
mondom el, miért, de aki elég okos, az úgyis kitalálja. Lehet, hogy most lőttem
le nektek a poént? Mindegy, lépjünk tovább.
A többi
karakterrel meg úgy vagyok, hogy oké. Ami nem egy terjengős vélemény. De az a
helyzet, hogy egyikük sem hagyott bennem maradandó nyomot. Talán Evelyn, akit sikerült
megutálnom, de még őt sem azzal a főgonoszoknak kijáró utálattal utálom (főleg,
hogy nem is igazán ő volt a főgonosz), amikor legszívesebben egy Theon
Greyjoy-féle wellness-programban részesíteném a karaktert, csak egyszerűen
golyót küldenék a fejébe, hogy ne beszéljen többet. Gyors és fájdalommentes
módja az emberek elhallgattatásának.
Mit érdemes ezen
kívül még megemlíteni? Rohadtul semmit. Leírás? Ki a fenét érdekel, hogy
átlagos, úgyse arra figyelek. Cselekmény? Bárki örülne annak, ha elmondanám,
hogy minden harmadik fejezetben történik valami, amitől ingerenciám volt tövig
rágni a körmöm? Ugyan, a lényeg egyik felét már úgyis kifejtettem, és most
mindenki azt várja, mikor írom már le a másikat. Hát jó, leírom a másikat.
És akkor
innentől kezdve SPOILER, amíg azt nem mondom.
Molyon az
értékeléseknél csak azt láttam, hogy az emberek kiakadnak, és itt már
sejtettem, vagy Tris, vagy Tobias meg fog halni, mert csak a fontos halál tud
ilyen reakciókat kiváltani, és hát ők ketten a fontosak (bocsi Uriah). Aztán mikor láttam, hogy Tobias szemszög van
a könyvben, ott már majdnem biztos voltam, de csak majdnem. Hát végül is igazam
lett, és érdekes, mennyire szomorú a vége, én vigyorogva olvastam végig. Mert
hihetetlen, mennyire örültem ennek. Végre egy történet, ahol a két szerelmes
nem él még ezer évig a hat gyerekükkel, hanem van, aki igenis feláldozza magát,
mert kell. Konkrétan ezt vártam ettől, minden szarrá megy, és a romokból kell
valami újat felépíteni, és ahhoz, hogy még a romok utolsó darabjai menthetőek
legyenek, hogy ne dögöljön meg mindenki, ahhoz igenis a főszereplőnek kell
feláldoznia magát, és meg kell halnia. Tris megtette, és ezért tisztelem.
Veronicának meg küldök egy virágcsokrot, nem sokan lettek volna képesek
kinyírni a főhőst, de ő megcsinálta, és imádom ezért. Hihetetlen, milyen bátor
ez a nő.
(Ez meg már nem
tartozik a könyvhöz, de ha belegondolunk a színészekbe, elég ironikus ez a
helyzet most.)
Itt van a
SPOILER VÉGE.
Szóval ahhoz
képest, hogy nem indult a kapcsolatom a sorozattal felhőtlenül, fantasztikusra
nőtte ki magát. Még mindig nem kerül be a kedvencek közé, sajnálom, de csak egy
hajszállal maradt le. Ha jobb a leírás, gondolkodás nélkül oda teszem, de az
első két rész rányomta a bélyeget. Viszont ez ne tántorítson el senkit, e miatt
a rész miatt bátran tudom ajánlani minden disztópia kedvelőnek a trilógiát. Nem
fogtok csalódni, maximum a falhoz vágjátok a könyvet.
Kedvenc
karakter: Tris
Ami legjobban
tetszett: a vége
Ami nem
tetszett: Tobias állandó hisztije
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése