Diana Gabaldon: Az idegen (Outlander 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 910 oldal
Fordító: Farkas Veronika

Az első kötetben, amelyben minden elkezdődik, két kiemelkedő karaktert ismerünk meg, Claire Randallt és Jamie Frasert ebben a szenvedélyes, történelmi háttérrel átitatott regényben, amiben a kaland a kortalan szerelemmel párosul…
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után, amikor keresztülsétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” lesz belőle, vagyis idegen a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön…Urunk 1743. évében.
Miután az általa ismeretlen erők visszasodorták az időben, Claire olyan intrikák és veszélyek közé pottyan, amelyekre az élete is rámehet…továbbá a szívét is összetörhetik. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias, ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.

Ez a könyv számomra a guilty pleasure tökéletes mintapéldánya. Mert igencsak kevés dolgot tudok mondani ebben a könyvben, ami igazán jó volt, vagy legalább nem idegesített, ennek ellenére mégis úgy elvesztem benne, mint szürke szamár a szakadékban. Mert annyira beszippantott, hogy alig akartam letenni ezt a féltéglát.
Na, ez az egyik. Először is, nem értettem az elején, miért kell elhúzni ezt ennyire. Jó, volt benne történet, de komolyan, a felét az tette ki, hogy vagy Claire vagy Jamie került bajba, és aztán egymást mentegették meg. Ha elindultak valahova, akkor abból tuti az lett, hogy összefutottak valakivel, és a végén egyikük megsérült vagy elvitték. Aztán persze mehetett érte a másik, hogy kihúzza a bajból. Amikor már ötödszörre keltek útnak, úgy voltam vele, hogy „á, biztos nem játsszák el ezt újra, hát már az előző négy alkalommal is ugyanez volt”, aztán kiderül, hogy de. Esküszöm, minden egyes alkalommal így volt. A végén már a hajam téptem, és imádkoztam, hogy inkább ne menjen senki sehova, mert csak akkor történik valami, egyébként minden tök nyugis. Ha feleennyit mászkálnak (azt sem értettem, mit mászkálnak ide-oda ennyit), akkor feleekkora lett volna a könyv, és feleennyiszer kerülnek halálközeli állapotba.

A másik a szereplők. A mellékszereplők még teljesen rendben voltak, na de Claire és Jamie… egyik idegesítőbb volt, mint a másik. Claire-re az elején még azt hittem, egy értelmes, okos nő, de mint mindig, róla is kiderült, hogy ha pasi kerül a képbe, megőrül és elviselhetetlen lesz. Fogalmam sincs, miért csinálják ezt. Hisztizik és makacs, és nyafog, és buta. Na jó, nem annyira buta, mert néha egészen jó meglátásai vannak, de azok a ritka pillanatok közé tartoznak. Alapvetően nem egy elmés nőszemély, és még úgy próbálják beállítani, hogy ő a tökéletes, mert nem elég, hogy csodadokinőként látja el a betegeket, egy zseniális elme, és még a tőrrel is megtanult bánni. De nem baj, legalább illik Jamie-hez, aki a férfiasság megtestesítője (bár még mindig nem értem, hogy lehet 23 évesen szűz abban a korban, mert az erre adott magyarázat számomra csak félig elfogatható). Jamie mindent kibír, szentként tűri a fájdalmat és a szenvedést, nem retten meg a veszélytől, a szeretett nőért bármit megtesz, az udvarlási módszerei levesznek a lábadról, és még gyönyörű is. Hát őőő… nem. Nekem nagyon nem jön be ez a típus, az még csak hagyján, hogy néz ki, mert mindenki úgy képzeli el, ahogy (az én fejemben nem helyes), de ahogy néha Claire-rel beszél, amikor próbál kedves lenni, az nem romantikus, hanem gusztustalanul nyálas. Nekem egy pasi ne mondjon ilyeneket, mert pofon vágom, aztán szólok neki, hogy keresse meg a nem létező tökeit. Verekedni azt tud, de a megmentési és önfeláldozási kényszere ezen a szinten már nem bátorság, hanem az agy hiányára utal. Gondoltam, ha már egy férfinek nincsenek meg a golyói, legalább esze van, de úgy tűnik, neki egyik sincs.
És a szex. A nyulak nem bagzanak ennyit. Azt hittem, sikítófrászt kapok, ha ezek még egyszer egymásnak esnek. Értem én, hogy egészséges felnőttek, és Jamie még csak most tudta meg, mégis mi ez a dolog, és hogy tök jó, de most komolyan, nem kell minden bokorban meghágni, csak mert ott van a csaj. De Claire se jobb, legalább ennyiszer tépi le a ruhát a pasiról. Már eleve, ahogy ez jött, ott ki voltam akadva, és most enyhe spoiler. Leegyszerűsítve Claire szemszögéből az egész: „Ugyan még csak egy hónapja kerültem ide, és azt se tudom, mi merre hány méter, téged sem ismerlek, Jamie, de azért hozzád megyek, mert így nem halok meg. És mivel a házasság csak akkor érvényes, ha el is háljuk, ezért simán belemegyek ebbe is, leszarom, hogy szeretem a férjemet, aki ott maradt a jelenemben, de már nagyon f*szhiányom van, és ha már így belemerültünk a dologba, akkor csináljuk rendesen, hogy biztosak legyünk róla, hogy tényleg érvényes.” És az a jelenet, amikor Claire-t majdnem megerőszakolták, és két perccel később már ott fetrengtek Jamie-vel egymáson, meg amikor Jamie félhullán bemászik Claire ágyába… Nem, ilyen nincs és kész! Komolyan úgy éreztem, mindenre ez a megoldás. Boldog vagy? Jó, szex. Szomorú vagy? Jó, szex. Történt valami? Jó, szex. Nem történt semmi? Jó, szex. Semmi bajom a könyvekben lévő szexszel, ha jól meg vannak írva, és itt nem is erről van szó, egyszerűen csak túl sok.

Egy csomó minden hiányzott továbbá a történetből. Az olyan időbeli dolgok, amik egyes esetekben viccesek, máskor inkább csak kínosak vagy bosszankodásra adhatnak okot. Mint mondjuk az angol WC hiánya (engem legalábbis nagyon zavarna, hogy nincs külön fürdőszoba), az elektromosság vagy az autók nem léte. Az is furcsa volt, hogy olyan jól megértik egymást, noha Claire használt néha olyan szót, amit mások nem értettek, de azért a nyelv egy élő dolog, kétszáz év alatt rengeteget változik. Meg a tipikus időutazós szabály, hogy ha valamit megváltoztatsz a múltban, az hatással lesz a jövőre. Ez csak egy helyen jelent meg, de egészen addig Claire még csak nem is gondolt ilyesmire.
De mint mondtam az elején, mindezek ellenére tetszett a könyv. Mert belecsöppentem, és azt vettem észre magamon, hogy nem akarom letenni, és amikor mégis letettem, folyton az járt a fejemben, vajon mit csinálhatnak a szereplők, és izgultam értük (pedig idegesítettek). Szerettem, hogy szóba kerültek ilyen-olyan eltévelyedések, Jonathan Randallt, a szadista állatot meg egyenesen imádtam. Jó, oké, utáltam is közben, de a végén, amellett, hogy azért nem örültem a fejleményeknek, élveztem olvasni, mi mindent csinált. Az egyik beszélgetés is nagyon tetszett a végén Claire és egy pap között. Pont ezt hiányoltam, amikor megkaptam, és tulajdonképpen egy egész elfogadható magyarázatot kaptam. A leírás jó volt, a stílussal sem volt problémám, a fordítás Farkas Veronika érdeme, úgyhogy nem is kérdés, hogy megfelelt-e. Maga az alapötlet is nagyon tetszik, mert szeretem az időutazásos történeteket. Mégis, mitől tetszik ennyire ez a sztori? Fogalmam sincs, mert elnézve ezt a bejegyzést, nem sok jót tudtam ide felsorakoztatni. Ezek után senkit nem fogok tudni meggyőzni arról, hogy amúgy nem egy rossz könyv az Outlander, de így van. Mindenesetre a folytatás nagyon érdekel, és az biztos, hogy a sorozatot is nézni fogom.


Kedvenc karakter: Jonathan Randall
Ami legjobban tetszett: Skócia
Ami nem tetszett: azt hiszem, az egész bejegyzés erről szól
Értékelés: 3,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése