Oldalszám: 910
oldal
Fordító: Farkas
Veronika
Az első kötetben, amelyben minden
elkezdődik, két kiemelkedő karaktert ismerünk meg, Claire Randallt és Jamie
Frasert ebben a szenvedélyes, történelmi háttérrel átitatott regényben, amiben
a kaland a kortalan szerelemmel párosul…
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt
hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után, amikor
keresztülsétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen
„sassenach” lesz belőle, vagyis idegen a háborútól és portyázó klánoktól
sújtott Skót Felföldön…Urunk 1743. évében.
Miután az általa ismeretlen erők
visszasodorták az időben, Claire olyan intrikák és veszélyek közé pottyan, amelyekre
az élete is rámehet…továbbá a szívét is összetörhetik. Mert találkozik Jamie
Fraserrel, egy lovagias, ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a
hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két
egymással összeegyeztethetetlen életben.
Ez a könyv
számomra a guilty pleasure tökéletes mintapéldánya. Mert igencsak kevés dolgot
tudok mondani ebben a könyvben, ami igazán jó volt, vagy legalább nem
idegesített, ennek ellenére mégis úgy elvesztem benne, mint szürke szamár a
szakadékban. Mert annyira beszippantott, hogy alig akartam letenni ezt a
féltéglát.
Na, ez az egyik.
Először is, nem értettem az elején, miért kell elhúzni ezt ennyire. Jó, volt
benne történet, de komolyan, a felét az tette ki, hogy vagy Claire vagy Jamie
került bajba, és aztán egymást mentegették meg. Ha elindultak valahova, akkor
abból tuti az lett, hogy összefutottak valakivel, és a végén egyikük megsérült
vagy elvitték. Aztán persze mehetett érte a másik, hogy kihúzza a bajból.
Amikor már ötödszörre keltek útnak, úgy voltam vele, hogy „á, biztos nem
játsszák el ezt újra, hát már az előző négy alkalommal is ugyanez volt”, aztán
kiderül, hogy de. Esküszöm, minden egyes alkalommal így volt. A végén már a
hajam téptem, és imádkoztam, hogy inkább ne menjen senki sehova, mert csak
akkor történik valami, egyébként minden tök nyugis. Ha feleennyit mászkálnak
(azt sem értettem, mit mászkálnak ide-oda ennyit), akkor feleekkora lett volna
a könyv, és feleennyiszer kerülnek halálközeli állapotba.
A másik a
szereplők. A mellékszereplők még teljesen rendben voltak, na de Claire és
Jamie… egyik idegesítőbb volt, mint a másik. Claire-re az elején még azt
hittem, egy értelmes, okos nő, de mint mindig, róla is kiderült, hogy ha pasi
kerül a képbe, megőrül és elviselhetetlen lesz. Fogalmam sincs, miért csinálják
ezt. Hisztizik és makacs, és nyafog, és buta. Na jó, nem annyira buta, mert
néha egészen jó meglátásai vannak, de azok a ritka pillanatok közé tartoznak.
Alapvetően nem egy elmés nőszemély, és még úgy próbálják beállítani, hogy ő a
tökéletes, mert nem elég, hogy csodadokinőként látja el a betegeket, egy
zseniális elme, és még a tőrrel is megtanult bánni. De nem baj, legalább illik
Jamie-hez, aki a férfiasság megtestesítője (bár még mindig nem értem, hogy
lehet 23 évesen szűz abban a korban, mert az erre adott magyarázat számomra
csak félig elfogatható). Jamie mindent kibír, szentként tűri a fájdalmat és a
szenvedést, nem retten meg a veszélytől, a szeretett nőért bármit megtesz, az
udvarlási módszerei levesznek a lábadról, és még gyönyörű is. Hát őőő… nem.
Nekem nagyon nem jön be ez a típus, az még csak hagyján, hogy néz ki, mert
mindenki úgy képzeli el, ahogy (az én fejemben nem helyes), de ahogy néha
Claire-rel beszél, amikor próbál kedves lenni, az nem romantikus, hanem
gusztustalanul nyálas. Nekem egy pasi ne mondjon ilyeneket, mert pofon vágom,
aztán szólok neki, hogy keresse meg a nem létező tökeit. Verekedni azt tud, de
a megmentési és önfeláldozási kényszere ezen a szinten már nem bátorság, hanem
az agy hiányára utal. Gondoltam, ha már egy férfinek nincsenek meg a golyói,
legalább esze van, de úgy tűnik, neki egyik sincs.
És a szex. A
nyulak nem bagzanak ennyit. Azt hittem, sikítófrászt kapok, ha ezek még egyszer
egymásnak esnek. Értem én, hogy egészséges felnőttek, és Jamie még csak most
tudta meg, mégis mi ez a dolog, és hogy tök jó, de most komolyan, nem kell
minden bokorban meghágni, csak mert ott van a csaj. De Claire se jobb, legalább
ennyiszer tépi le a ruhát a pasiról. Már eleve, ahogy ez jött, ott ki voltam
akadva, és most enyhe spoiler. Leegyszerűsítve Claire szemszögéből az egész:
„Ugyan még csak egy hónapja kerültem ide, és azt se tudom, mi merre hány méter,
téged sem ismerlek, Jamie, de azért hozzád megyek, mert így nem halok meg. És
mivel a házasság csak akkor érvényes, ha el is háljuk, ezért simán belemegyek
ebbe is, leszarom, hogy szeretem a férjemet, aki ott maradt a jelenemben, de
már nagyon f*szhiányom van, és ha már így belemerültünk a dologba, akkor csináljuk
rendesen, hogy biztosak legyünk róla, hogy tényleg érvényes.” És az a jelenet,
amikor Claire-t majdnem megerőszakolták, és két perccel később már ott
fetrengtek Jamie-vel egymáson, meg amikor Jamie félhullán bemászik Claire
ágyába… Nem, ilyen nincs és kész! Komolyan úgy éreztem, mindenre ez a megoldás.
Boldog vagy? Jó, szex. Szomorú vagy? Jó, szex. Történt valami? Jó, szex. Nem
történt semmi? Jó, szex. Semmi bajom a könyvekben lévő szexszel, ha jól meg
vannak írva, és itt nem is erről van szó, egyszerűen csak túl sok.
Egy csomó minden
hiányzott továbbá a történetből. Az olyan időbeli dolgok, amik egyes esetekben
viccesek, máskor inkább csak kínosak vagy bosszankodásra adhatnak okot. Mint
mondjuk az angol WC hiánya (engem legalábbis nagyon zavarna, hogy nincs külön
fürdőszoba), az elektromosság vagy az autók nem léte. Az is furcsa volt, hogy
olyan jól megértik egymást, noha Claire használt néha olyan szót, amit mások
nem értettek, de azért a nyelv egy élő dolog, kétszáz év alatt rengeteget
változik. Meg a tipikus időutazós szabály, hogy ha valamit megváltoztatsz a
múltban, az hatással lesz a jövőre. Ez csak egy helyen jelent meg, de egészen
addig Claire még csak nem is gondolt ilyesmire.
De mint mondtam
az elején, mindezek ellenére tetszett a könyv. Mert belecsöppentem, és azt
vettem észre magamon, hogy nem akarom letenni, és amikor mégis letettem,
folyton az járt a fejemben, vajon mit csinálhatnak a szereplők, és izgultam
értük (pedig idegesítettek). Szerettem, hogy szóba kerültek ilyen-olyan
eltévelyedések, Jonathan Randallt, a szadista állatot meg egyenesen imádtam.
Jó, oké, utáltam is közben, de a végén, amellett, hogy azért nem örültem a
fejleményeknek, élveztem olvasni, mi mindent csinált. Az egyik beszélgetés is
nagyon tetszett a végén Claire és egy pap között. Pont ezt hiányoltam, amikor
megkaptam, és tulajdonképpen egy egész elfogadható magyarázatot kaptam. A
leírás jó volt, a stílussal sem volt problémám, a fordítás Farkas Veronika
érdeme, úgyhogy nem is kérdés, hogy megfelelt-e. Maga az alapötlet is nagyon
tetszik, mert szeretem az időutazásos történeteket. Mégis, mitől tetszik
ennyire ez a sztori? Fogalmam sincs, mert elnézve ezt a bejegyzést, nem sok jót
tudtam ide felsorakoztatni. Ezek után senkit nem fogok tudni meggyőzni arról,
hogy amúgy nem egy rossz könyv az Outlander, de így van. Mindenesetre a
folytatás nagyon érdekel, és az biztos, hogy a sorozatot is nézni fogom.
Kedvenc
karakter: Jonathan Randall
Ami legjobban
tetszett: Skócia
Ami nem
tetszett: azt hiszem, az egész bejegyzés erről szól
Értékelés: 3,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése