Kiadó: Fumax
Oldalszám: 268
oldal
Fordító: Szebegyinszki
Szilvia
A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne
Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az
általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és
az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni
kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben
magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás
ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a
harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most
átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg
John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg
kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és
izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a
rémálmokért.
Na jó, fogalmam
sincs, hol kezdjem el, de mivel ebben a pillanatban (mármint amikor ezt írom,
nem amikor ti olvassátok) fejeztem be, és nagyon élénken él bennem a vége,
szimplán csak hálát adok, hogy nálam van a harmadik rész, mert ilyen
befejezéssel meg is őrülnék, ha sokat kéne várnom a következő részre.
Jobban tetszett
ez a rész, mint az első, mert sokkal jobban fel volt építve. Ez vége egy rendes
krimi volt, és végre sokáig találgathattam, vajon ki is lehet a tettes. Nagy örömömre
sikerült eltalálni, igaz, éppen az előtt, hogy John sejteni kezdte a dolgokat,
szóval valószínűleg pocsék nyomozó válna belőlem, de annak ellenére, hogy Johnt
olyan okosnak állítják be, szerintem mégsem akkora zseni. Mivel az ő
szemszögéből látjuk a dolgokat, ezért pontosan annyit tudunk, mint ő, de akkor
miért kellettek neki fejezetek, mire rájött, arra, amire én már sokkal
korábban? Pedig ehhez a dologhoz még csak nagyon nem is kellettek az érzelmek,
csak egyszerű logika. Na jó, lehet, hogy a fülszöveg enyhén rávezetett a
dolgokra, de hát akkor is. John egy okos fiú, de úgy tűnik, mégsem egy
Einstein.
Ennek ellenére
még mindig imádom a srácot. Biztos ti is voltatok már úgy néha, hogy azt
gondoltátok, bár lehetnétek szociopaták… vagy nem, lehet, hogy csak én vagyok
teljesen elmebeteg. Mindenestre most megtudtam, hogy szociopatának lenni mégsem
annyira jó, mint gondoltam. Hiába, semmivel sincs szerencsém, mindig, amikor
azt hiszem, valami tök jó lehet, kiderül, hogy mégsem az. Dan Wells
mindenesetre nagyon jól elkapta ebben a részben is John érzéseit, vagyis inkább
a nem érzéseit. Abszolút hihetően tudja ábrázolni számomra, és ezt imádtam
nagyon a könyvben. Még mindig szeretek belemászni mások fejébe, főleg, ha
mentális problémájuk van, és igen, még mindig tudom, hogy orvoshoz kéne
fordulnom ezzel a szenvedéllyel.
Sokkal jobban
élveztem a történetet és a nyomozás részét, és szerettem, amikor John
Szörnyeteg úrral vette fel a harcot. Bár azért a macskás részért legszívesebben
jól agyonvertem volna. Az volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett benne. De
azt hiszem, ez is csak egy újabb defekt nálam. Ez van, már sose leszek
normális, legfőképpen az után nem, hogy befejeztem ezt a sorozatot. A vége volt
a legjobb a cselekményben, és nem bántam volna, ha a leírás kicsit
részletesebb, de hát mégiscsak egy tizenhat éves fiú meséli el a sztorit, ő
pedig nem fog barokk körmondatokban elmélkedni a kopott vakolatról. Nem is
értem, miért.
A kedvencem az
egészben mégis az volt, hogy habár John szociopata és tulajdonképpen egy
sorozatgyilkos, mégis jót akar cselekedni, önmaga akar maradni. Küzd Szörnyeteg
úr ellen, és küzd az ellen, amit a természete diktál. A könyvben sokan hősként
tekintenek rá azért, amit tett, de szerintem ő nem hős úgy igazán. Akkor lenne
az, ha csak egy szimpla ember lenne, aki nagyon bátran szembeszállt egy
gyilkossal, de John nem ilyen. Neki nincsenek érzelmei, nem lenne szomorú, ha a
családtagjai meghalnának, így tulajdonképpen nem is volt igazából bátor.
Egyszerűen csak magát és a többieket mentette, és nem lett volna erre képes, ha
úgy gondolkodik, mint mindenki más. Szerintem.
A borító
megintcsak nagyon ütősre sikeredett, abszolút illik a könyvhöz. Ezek után pedig
nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, és mire ezt a bejegyzést olvassátok,
valószínűleg már azon a könyvön is túl leszek.
Akinek tetszett
az első rész, annak bátran tudom ajánlani a másodikat is.
A könyvért
hálával tartozom a Fumax kiadónak.
Kedvenc karakter:
John
Ami legjobban
tetszett: a vége
Ami nem
tetszett: az, amikor John nem jött rá egy dologra
Értékelés: 4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése