Kiadó: Fumax
Oldalszám: 240
oldal
Fordító:
Szebegyinszki Szilvia
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról.
Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk
hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által
üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához
és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon
rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi
áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott
szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget.
Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti
képességekkel bír.
Azóta fentem
erre a könyvre a fogam, amióta megláttam a címét. Tudom, cím alapján
olvasnivalót választani elég gáz, de hát az az első, amit meglátok egy könyvön
(meg a borító). A borító is nagyon tetszett, szóval hamar felkerült a
várólistámra. Szoktam fülszöveget olvasni, de általában körülbelül két percig
marad meg bennem. Ennek a könyvnek is elolvastam a hátsó borítóját, szóba is
került a történet mielőtt elkezdtem volna, mégis úgy álltam hozzá, hogy alig
tudtam róla valamit.
Nem igazán volt
semmi elképzelésem, de azért sikerült alaposan meglepnie. Nem számítottam rá,
hogy a főszereplő tizenöt éves (tudom, olvassam el kétszer is a fülszöveget).
Részben kinőttem már a tinikből, én legalábbis már jócskán túl vagyok ezen az
időszakon, ennek ellenére az olvasmánylistám 80%-ban YA-kból áll. Mégis, ez a
könyv teljesen másmilyen. Főleg azért, mert ez egy krimi, és egy fiú az
elbeszélő, aki szabályokat állt fel magával szemben, hogy ne legyen
sorozatgyilkos.
Ahogy elértem
eddig a könyvben (ami csupán pár oldalt jelent), le se akartam tenni.
Mindenféle beteg dolog érdekel (ez nem tudom, mit árul el rólam, lehet, hogy
nekem is pszichológushoz kéne fordulnom), úgyhogy élvezettel olvastam a
sorokat, amikor a balzsamozásról ír. Külön örültem, amikor brutál módon szét
volt cincálva a test, mert elég vizuális típus vagyok, szóval nem jelentett
problémát, hogy magam elé képzeljem (oké, ezt már tényleg kezeltetni kéne).
Bírtam Johnt is,
én is az a magamba zárkózó típus voltam akkoriban, úgyhogy ha még nem is
teljesen, de egy kicsit meg tudtam érteni, és szerintem egész jól kijöttünk
volna, már amennyiben összeterel minket a sors, és John megengedi magának, hogy
pár szót pazaroljon rám. Különösen szerettem benne a sorozatgyilkosok iránti
megszállottságát, ami az ő helyzetében érthető. Van egy könyvem, ami a
sorozatgyilkosokról szól, tehát számomra John „kedvencei” nem voltak
újdonságok, de azért örültem, hogy kicsit belemásztunk a témába.
A krimi része
kicsit gyenge volt. Elég hamar kiderül, ki a gyilkos, és számomra ez még csak
nem is volt nagy meglepetés. Valószínűleg érzéketlen lettem a „nagy csavarokra”,
mert már előre kitaláltam, mi lesz, és ezek a típusú könyvek ilyen téren nem is
tudnak számomra újat mutatni. De ez meg az én hibám, nem a könyvé, próbálkozik
ő, csak rossz embernél. Pedig szeretem a nyomozást meg a találgatás, de itt nem
volt nagyon mire találgatni.
A sztori viszont
nagyon jó, csak az után indul be igazán, hogy kiderül, kit is kell leleplezni a
nagyközönség előtt is. Johnnak nagyon jó ötletei vannak, és hihetetlen, hogy
olyan dolgokra is odafigyel, ami nekem úgy alapból eszembe se jutna. Itt
látszik igazán, hogy ő nem egy egyszerű tizenöt éves, és ezt szerettem benne
nagyon. A történet végig izgalmas, volt olyan, hogy majdnem a könyvre
kiabáltam, úgy izgultam egy-egy résznél, meg az is előfordult, hogy azért
megijedtem. Nem volt nagyon félelmetes, de azért óvatosan mentem ki a mosdóba sötétedés
után.
Kedvenc részeim
azok voltak, amikor igazán megismerhettük Johnt, a gondolatait, az érzéseit,
hiszen ő mégiscsak szociopata, engem pedig nagyon érdekel az emberi elme minden
részlete, szóval ezeket a részeket különösen kedveltem. Ugyan nem vagyok
pszichológus, és nem értek az agyhoz, de szerintem teljesen hihetően volt
ábrázolva. Nincs durva függővége, de maga a téma olyan jó, hogy már most nagyon
érdekel, mi lesz a következő részben.
Ajánlom azoknak,
akiket érdekelnek a sorozatgyilkosok meg a hullák, de rajtam kívül biztos nincs
sok ilyen beteg ember, az meg szinte kizárt, hogy idetévednek, szóval azok is
nyugodtan elolvashatják, akik szeretik az izgalmas, nyomozós történeteket. Tényleg,
azért nem annyira beteg, mint amennyire az én értékelésemből tűnik.
A könyvet
köszönöm a Fumax kiadónak.
Kedvenc
karakter: John
Ami legjobban
tetszett: a gondolatai
Ami nem
tetszett: a krimi szál
Értékelés: 4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése