Oké, tisztázzunk
valamit: 23 éves vagyok, és szeretem a meséket. Az Így neveld a sárkányodat (továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak
HTTYD-nak írom majd) már nem is tudom megszámolni, hányszor láttam, de az tuti,
hogy többször, mint bármelyik másik gyerekkori kedvencemet. Az tudom, hogy a Szépség és a Szörnyeteget és az Oroszlánkirályt is milliószor megnéztem,
de biztos vagyok benne, hogy nem annyiszor, mint a HTTYD-t. És kicsit szomorú
vagyok, mert én nem moziban néztem meg, akkoriban azt gondoltam, én kinőttem a
mesékből, mert épp elegem volt a Disney-ből (azt meg meg se néztem, hogy ez
Dreamworks). Szóval azt hiszem körülbelül másfél vagy két és fél éve láttam.
Nem emlékszem igazából, csak arra, hogy télen, karácsony előtt. Nővérem többször
is emlegette, és unokatesómmal kibeszélték, hogy hányszor látták már, volt,
hogy egymás után többször is megnézték, és van egy ilyen kattanásom, amikor
nekiállok meséket nézni. Ez is egy ilyen kattanás volt, hogy na, most akkor
megnézem ezt. És megnéztem. Aztán azon a héten megnéztem még vagy ötször.
Minden nap arra aludtam el, úgyhogy az elejét már szó szerint tudom idézni. És
a mai napig két-háromhavonta újra és újra megnézem, mert nem tudom megunni.
Van, hogy benyomom háttérzajnak, és akkor írok mellette blogot vagy valami.
Szóval igen, egyértelműen ez a kedvenc mesém, sőt ki merem jelenteni, hogy a
kedvenc filmjeim között is ott van (ahol például A holló meg a Donnie Darko
is).
Hogy mi fogott
meg benne ennyire? Egyértelműen Fogatlan. Imádom a sárkányokat, és ez a
történet abszolút rádob arra, hogy a sárkányok szerethető, békés állatok. Hablaty
úgy lett megalkotva, hogy a legtöbb fiatal együtt tud vele érezni, mert
kívülálló. Illetve nem tudom, hogy az átlag gyerekek mit éreznek, de mivel én
sem jöttem ki soha az osztálytársaimmal, ezért abszolút meg tudtam érteni
Hablatyot. Aztán rengeteg a humor benne, ott van Fogatlan, a látványvilág
gyönyörű, egyszerű és érthető az üzenete, ott van Fogatlan, és mivel nem
Disney, nem nyomnak le egy négyperces szólót minden harmadik percben. Sőt,
egyáltalán nincs is benne ének (halleluja). És említettem már Fogatlant?
Merthogy ő a kedvenc sárkányom az egész világon (bocsi Draco a Sárkányszívből).
Azt hiszem,
ebből a „rövid” kis bevezetőből kiderült, mennyire szeretem a filmet, úgyhogy
azt már nem is ecsetelem, mennyire vártam a második részt (nagyon).
Természetesen mi voltunk az egyetlen huszonéves csapat a moziteremben, gyerek
nélkül, ráadásul a kezünkben vittük a HTTYD-menüt, mert Fogatlan az kell.
Nembaj, jó lesz ez, nem gáz, hogy felnőtt emberek vagyunk, majd leütjük a
gyerekeket, ha idegesítőek lesznek.
Aztán
elkezdődött a film, és én csak ültem, és bámultam. Imádtam minden egyes
képkockáját. 3D-ben néztük, és aki gondolkozna rajta, hogy érdemes-e 3D-ben
nézni, annak üzenem, hogy igen! Maga a grafika egyszerűen gyönyörű, de a 3D
sokat dob rajta, mert tényleg térbeliek lesznek a dolgok tőle. Amiért nem
szeretem a 3D-t azok a dolgok, amiket direkt úgy csinálnak meg, hogy feléd
mennek a tárgyak meg állatok, és te jól megijedj, na, ilyen nem volt benne,
vagy csak alig. Remekül használták a technikát, úgyhogy nagy ölelést küldök
minden grafikusnak meg azoknak, akik ezen dolgoztak. Tudjátok mit? Az egész
stábnak küldök egy nagy ölelést.
A zene
egyszerűen fantasztikus. Áldom az eszüket, hogy felvették ugyanazt a pasit, aki
az első részét csinálta, mert visszaköszöntek ugyanazok a dallamok, amelyek az
első részben, és nagyon jól összefűzi a jellegzetes hangokat az újakkal. Egy
dal volt benne, amit a szereplők énekeltek, és nálam felkerült a legszebb
szerelmes dalok listájára. Nem volt nyálas, nem idegesített, és még humor is
vittek bele. Köszönöm John Powell!
És most, hogy
már mindent elmondtam, amivel kicsit húzhattam a türelmeteket, jöjjön a lényeg:
a történet. El tudjátok hinni, hogy ezt el lehetett volna rontani? Merthogy el
lehetett volna. Tehettek volna bele szerelmi háromszöget, amitől nagyon féltem
a film egy pontján; lehetett volna gusztustalanul nyálas az a rész, ahol
Pléhpofa és Valka (Hablaty anyukája) találkoznak; rámehettek volna Astrid és
Hablaty kapcsolatára, ami a gyerekeknek teljesen érdektelen, és a felnőtteket
is Fogatlan érdekli; ráépíthették volna az egészet a sorozatra (amit szerintem
egyébként teljesen kizártak, merthogy egy utalás sem volt rá), figyelmen kívül
hagyva, hogy a legtöbben arról sem tudnak, hogy van sorozat (de van, nézzétek
meg, mert jó); átvehették volna a sorozat történetét, leszarva a tényt, hogy
azok a sztorik nagyon jók húsz percben, de nem jók másfél órában. Szóval igen,
el tudták volna rontani. De nem tették, egy rossz szavam nincs se a történetre,
se a karakterekre, se úgy semmire (oké, lesz majd később, de azt a végén).
Nagyon
szerettem, hogy Hablatyék végre felnőttek. Illetve még a felnőttkor küszöbén
álltak, de nem hagyták meg őket fiatal tizenéveseknek, hanem húsz évesek
voltak. Így egy kicsit közelebb éreztem magamhoz őt, főleg, hogy ugyanúgy
küzdött a felnőtté válás problémáival, amin én most keresztülmegyek. Ezzel
együtt viszont nem volt élvezhetetlen a gyerekek számára, mert ugyan beszéltek
a felelősségről, de nem kezdtek el életvezetési tanácsokat osztogatni, vagy a
felnőtt fiú-lány kapcsolatról beszélni. Nem mintha lett volna idő ilyesmire,
mert eléggé rákoncentráltak a sárkányokra, amit nagyon-nagyon jó ötletnek
tartok.
Akárcsak
Hablatyot, Valkát is nagyon megkedveltem. Nem véletlen, a fiú az anyjára ütött.
Pont olyan makacs és különc Valka, mint Hablaty. (És ha már Hablaty, nem tudom,
mi van ezekkel a féllábú, fiatal fiúkkal, de van bennük valami, amitől olyan
szerethetőek lesznek. De azért nem vagyok amputációfetisiszta.) Jaj, és
különösen szerettem Hablatyban, hogy ilyen kis műszaki kocka. Annyira szívesen
megnéztem volna részletesebben is a kis kütyüit, kár, hogy erre már nem maradt
idő.
Örömmel láttam,
hogy annak ellenére, hogy Astrid már párkapcsolatban él, nem változott, még
mindig egy kemény csaj, akit nem ijeszt el holmi rosszfiú, és nem is kezd
gusztustalan nyálzásba vagy hisztibe. A többiek csak önmaguk voltak, ami
rendszerint igencsak szórakoztató volt. Ó igen, a humor. Hát az volt benne
rendesen. Nightingale szerint hangosabban röhögtünk, mint a gyerekek. De hát ha
vicces, akkor vicces, na.
Külön pluszpont
a visszatérő elemekért. Nem, a film nem ismétli önmagát, de nagyon jó volt,
hogy megvoltak az olyan dolgok most is, mint az elsőben. Például Hablaty az
elején elmond pár dolgot Hibbant-szigetről, és a végén szintén, csak teljesen
más információkkal, aztán ott volt a rajzolós jelenet is és a „Nemár, tudod, hogy ezt nem lehet kimosni”
mondat. Ó, és az a rengeteg sárkány. Annyi, de annyi felfedeznivaló van még
(igen, már most várom a harmadik részt).
Mivel ez egy
gyerekmese, nem számítottam nagy meglepetésekre, és majdnem fel is készültem.
Persze azért eltaláltam, mi lesz majd, de belevittek egy akkora csavart, hogy
csak úgy néztem. Nem hittem volna, hogy ezt meg merik lépni egy mesében. De azt
kell mondjam, nagyon jót tett neki. Mese létére sokkal inkább felnőtteknek
valónak éreztem, de a nevetésből (és szipogásokból) ítélve azért a gyerekek is
jól szórakoztak.
Egy valamivel
volt gondom, de az is csak aprócska dolog. Na ki találta ki már előre? Igen, a
fordítás. Úgy alapjában véve nem mondtam volna rossznak (de előbb azért meg
szeretném nézni eredeti hanggal is, hogy erről meggyőződjek), csak a nevekkel
nem tudtam kibékülni. Jó, angolul néztem a sorozatot, de istenem, nem lehetett
volna jobban lefordítani Hookfang
vagy Meatlug nevét? Szerencsétlen
sárkányokat Kampónak és a Bütyöknek hívják magyarban.
A kedvencem
(Fogatlant leszámítva, mert természetesen ő a legjobb még mindig) Hablaty és
Fogatlan kapcsolata volt. A legjobb bromance, amit valaha láttam. Úgy szeretnék
én is egy Éjfúriát!
Ezek után már
csak egy gondom van a filmmel. Hogy fogom így megnézni az első részt? Csak arra
fogok tudni gondolni, hogy hol van már a második, mert az jobb volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése