És a Pixar
megalkotta az év animációs filmjét. Igen, ezt így ki merem jelenteni július
elején. Emlékszem, hogy Nighttal ültünk februárban vagy márciusban A tenger dalán, és beadták előtte ennek
az előzetesét. Vagyis nem igazán volt előzetes, a vacsorajelenetet láthattuk,
ami vicces volt, de nem sikerült meggyőznie, hogy ezt nekem látnom kell.
Valahogy olyan bugyutának és gyerekesnek tűnt, és mivel fogalmam sem volt,
miről is szól igazából a történet, csak azt tudtam, hogy manók vannak az
emberek fejében, nem lettem elvarázsolva. Szóval viccesnek tűnt, de mi az, hogy
manók laknak az emberek fejében? Ez mekkora hülyeség már?
Na aztán jött a
76. Filmbarátok rész, és még végig se hallgattam az adást, már kérdeztem is a
barátaimtól, hogy ki akar velem eljönni a moziba. Szerencsére Night vevő volt
az ötletre, így elmentünk. Freddy, Gergő, Blacksheep, így kell eladni egy
filmet! Egyébként köszönöm, ha nem beszéltek róla, valószínűleg meg se nézem
(vagy csak jóval később).
Szóval van öt
alapérzelem, Derű, Bánat, Undor, Harag és Majré (vagyis félelem),
és ők irányítják az alapvető működésünket, alakítják a személyiségünket,
raktározzák el az emlékeinket, stb. Riley fejében is ott vannak, és a film nagy
részében őket láthatjuk. Ha kivesszük az agymanókat, és csak az úgynevezett
„valóságot” nézzük, akkor ez a mese arról szól, hogy egy család elköltözik, és
a tizenegy éves lányuk rosszul viseli azt, hogy ezentúl egy másik városban kell
lakniuk. A Pixarnál azonban olyan jól sikerült ezt megcsinálniuk, hogy én
végigizgultam az egészet. Szóval Rileyék családja elköltözik, és ekkor történik
a baj, Derű és Bánat egy baleset során kiesnek a fejhadiszállásból, és vissza
kell jutniuk, mielőtt komolyabb baj történik.
Éééés rájövünk,
hogy ez nem egy gyerekmese. Mármint biztos leköti a gyerekeket is ez bizonyos
szinten, de tele van olyan dolgokkal, amit egy gyerek még nem ért. Az emberi
tudat alapvetően tele van olyan dolgokkal, amit még én sem értenék, ha megpróbálnák nekem
elmagyarázni. Ezek után, hiába csinálják meg színes, vicces kis gömbökkel meg
aranyos figurákkal, egy 6-7 éves gyerek nem feltétlenül fogja érteni, mi az a
tudatalatti vagy az absztrakt gondolat. De én 24 évesen nagyon élveztem. Ha
megnézzük a filmet, először csak az jut eszünkbe, hogy jaj de vicces, meg
milyen aranyosan mutatja be az emlékek és a tudat működését, hogyan épül fel az
ember személyisége, stb, de aztán rájövünk, hogy ez az egész sokkal komplexebb.
Nem fogok lelőni semmit, de én úgy bőgtem a végén, mint valami kislány, akitől
elvették a fagyiját.
Baromi érdekes
volt Derű és Bánat kalandozása az emlékek között, és egy pillanatig sem untam
magam, vagy éreztem volna azt, hogy itt most kicsit laposabb a sztori. Rengeteg
poén volt benne, kisebbeknek, nagyobbaknak, felnőtteknek, de annyi, hogy én
visítva röhögtem rajta, úgy a film háromnegyedén. Voltak benne verbálisak is, de
több volt a képi humor (az álomjelenet például), és nem ilyen bárgyú volt,
hanem tényleg vicces volt. Na meg a szóviccek és a szójátékok. Általában
kiütést kapok a rossz szóviccektől, de hát ezek nem voltak rosszak.
Nagyon szerettem
a karaktereket. A legtöbbjük egészen vicces volt, imádtam, amikor Harag
káromkodni akart, vagy amikor Undor Derűnek adta ki magát, és előtört a
szarkazmus. Mégis Bánat volt a kedvencem. Bánat egy az egyben olyan, mint én.
„- Melyik a kedvenc filmed? – Amelyikben meghal a kutya.” Egyedül Derű volt az,
akivel nem tudtam kibékülni. Az elején még aranyos volt, hogy mindig mindenben
meglátta a jót, de amikor kényszeredetten mindenből örömöt akart csinálni,
mindig mindenkit fel akart vidítani, az már idegesítő volt. Akkor bezártam volna
egy kicsit a tudatalattiba. Viszont itt volt nekünk még Bing Bong, aki a
legcukibb képzeletbeli barát, akit valaha láttam. Bárcsak nekem is lenne egy
olyan barátom, aki cukorkát sír, mindig megríkatnám. Nagyon szerettem a végét,
az egész tanulságát.
A legjobb az
volt ebben a mesében, hogy hiába mennek most nagyon ezek a szuperhősfilmek, ez
nem erről szólt. Nem volt gonosz és nem voltak hősök. Nem kellett megmenteni a
világot, nem múlt az egész emberiség sorsa pár ember szerencséjén. Itt
egyszerűen csak egy lány érzelmi változásait követtük végig, és úgy
leszögezett, mint… nem is tudom, legutóbb mit élveztem ennyire. Azt hiszem, az
Így neveld a sárkányodat 2-t, de csak azért, mert fanatikus rajongó vagyok.
Kedvenc részem a
Fantáziaország volt, tele annyi kreatív ötlettel, valamint az a jelenet, amikor
Riley hozzászólt egy fiúhoz, és utána láttuk, mi történik a fiú fejében.
Ez az a film,
amiből nem bánnám, ha lenne folytatás, mert szívesen nézném még, viszont nagyon
kérem, hogy ne rontsák el. Egyébként meg mindenki nézze meg ezt a mesét.
(Indokolatlanul nagyon túlrajongom majd az egészet, érzem én.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése