Egészen múlt
hétig nem is volt biztos, hogy megyek, sok dolog függött tőle, de végül mégis
eljutottam, és biztosan a fejem verném a falba, ha ezt kihagytam volna, mert az
elmúlt (legalább) tíz év egyik legjobb élménye várt itt rám. Ezt mondjuk ekkor
még nem tudtam. Még mielőtt ebbe komolyabban belemennék, figyelmeztetek minden
hímnemű és rajongásra allergiás egyedet, most zárja be az ablakot, mert ez
bizony tele lesz kislányos lelkesedéssel és nyálcsorgatással.
Fél öt körül
értem a Barba Negra Track kapujához, ahol alig pár maroknyi ember várakozott,
de szerencsére találtam ismerős arcot (Higit), úgyhogy nem várt rám másfél
órányi tömény unalom, mivel a többiek természetesen késtek. Meglepődtem, mert
máskor, amikor hétkor nyitott a Pecsa, négykor már állt a sor, de hát biztos
felnőtt a SA-közönség, és munkában voltak még. Odafelé, amikor leszálltam a
villamosról, egy lány megszólított, hogy én is a koncertre megyek-e, mire
végignéztem magamon (fekete póló, fekete szoknya, fekete bakancs, fekete
szemfesték), és megkérdeztem: „Ennyire látszik?” Elég egyértelmű volt. Szóval
vártunk, hallottuk, ahogy hangpróba volt, eljátszották a White Pearlt, aztán
később Tony elsétált a kapuk előtt, és miután két percig ott integettünk meg
kiabáltunk neki, nagy kegyesen hajlandó volt visszainteni, de közben olyan
fejet vágott, mintha azt gondolta volna „Úristen, ezek az idióták már itt
vannak, és nekem ma este fel kell lépnem.” Gondolom még nem itta meg a napi
alkohol-mennyiséget, és biztos vagyok benne, hogy már most iszonyúan fáradtak,
mert hónapok óta nem aludtak egy jót.
Idő közben
befutott szülinapos Panni is, majd hat körül már nagy volt a zúgolódás, és én
még sosem voltam itt, szóval nem tudtam, hogy fog ez az egész beengedősdi
működni, de előttünk kerítés volt, és féltem, hogy nem lesz ebből első sor,
mert addigra azért már igencsak összegyűlt a tömeg. Az meg kicsit idegesítő,
amikor tényleg órákat állok ott, csak azért, hogy első sorban legyek, aztán
végül mégsem jutok be oda. Szóval megjegyeztem, hogy tudom, hogy az nem kapu,
ahol állunk, de tök jó lenne, ha ott nyitnák ki előttünk. És ott nyitották ki
előttünk, úgyhogy az elsők között léphettünk a deszkákra, és futottunk, ahogy
tudtunk, mert persze a másik végén volt a színpad. Elsősor közép, megvagy!
Miután befutott
IP és Drí is, kezdett az első előzenekar (ilyen kedvesen megvárták a kis
pajtásaimat, akik jóval kapunyitás után is még befértek a második sorba), a
Twilight Force, akikről nem tudtam semmit, de feljöttek a színpadra, és úgy
néztek ki, mint egy nagyon geek társaság, akik szerepjátékkal töltik el az
összes szabadidejüket, és a ruhájukat a Gyűrűk Ura forgatásról lopták. A zene
nem volt rossz, az ének kifejezetten tetszett (meg a látvány is), a tagok meg
elhülyülték az időt, ami azért volt jó, mert szórakoztattak minket.
A második
előzenekar a Freedom Call volt, és most a zenekar összes rajongója meg fog
dobálni, de szerintem ennek az együttesnek minden száma ugyanolyan. Öreg pasik
nyomják ugyanazt a tipikus power metált, mint ötven másik banda, és úgy
éreztem, megállt az idő, és kész, a Sonata sosem lép színpadra. Azért egy
kicsit sajnáltam az énekest, mert néha odanézett, és azt látta, hogy az első
sor közepén három lány mindjárt halálra unja magát, és azért ez egy metál
koncerten egy kicsit gáz. A gitárosnak aznap volt a szülinapja, úgyhogy
mindenki elénekelte neki a Happy Birthday-t, kivéve mi, mert mi Panninak
énekeltük el.
Egy emberöltővel
később végre jött a Sonata, és akkor volt öröm meg bodottá. Aki volt már
életében SA koncerten, az tudja, milyen (nekem ez a hetedik volt). Na, ez is
pont olyan volt. És még mindig kurvajó, és imádom őket. Az első szám a White
Pearl, Black Oceans volt, ami nekem megosztott első helyen van a Black Sheeppel
a kedvencek listáján, úgyhogy majd’ összepisiltem magam gyönyörűségemben (azért
nem), még úgy is, hogy nem először hallottam élőben ezt a számot. Aztán jött az
X Marks the Spot, ami egy új szám, és körülbelül három szót tudtam az egész
szövegből, de azt teli torokból üvöltöttem. De a lényeg, ami ezek után jött.
Mert lejátszották az egész Ecliptiácát, a legelső számtól a legutolsóig. Azt
hiszem, nem túlzok, hogy ez volt a legjobb SA koncert, amin valaha részt
vettem. Ennél csak az lesz jobb, ha majd egyszer a Silence albummal is
terveznek ilyen turnét, mert az a legjobb album.
A Kingdom for a Heartnál
felhívták a Twilgiht Force énekesét azzal a kamu indokkal, hogy szeretne
segíteni, de igazából csak nem akarták kimondani, hogy Tonynak már nem mennek a
magas hangok, úgyhogy ezt inkább átadja másnak. Egyébként az énekes nagyon cuki
volt, hozta a kinyomtatott szöveget, és fogalmam sincs, mennyit gyakoroltak
előtte, de nagyon ment neki a dolog. Még úgy is, hogy lesnie kellett.
Valamelyik solonál vagy szünetnél kiesett a papír a kezéből, és lefújta a szél,
úgyhogy szegény utána kis tanácstalanul próbált valamit csinálni, amíg Tony ki
nem segítette, de aztán jött a refrén, és az ment neki fejből is. Igen, tudom,
hogy elfogult vagyok, és átmentem rajongó tinikislányba, és tudom, hogy kicsit
gáz, hogy Tonynak már nem mennek a magas hangok, de szerintem ez akkor is tök
jó volt. A Letter to Dana előtt Tony elmesélte hogy alakult a banda, milyen
feldolgozásokat játszottak azelőtt, és hogy a Dana volt az első szám, amit írt.
A Picturing the Past előtt bemutatta a tagokat, de mivel ment alatta a dob meg
néha a gitár vagy a szinti, és borzalmasan szar volt a hangosítás, egy büdös
szót nem értettem belőle, mert nem hallatszott jól, még jó, hogy amúgy tudom
fejből a nevüket (kivéve az új gitárosét). A Destruction Preventer közben meg
bekövetkezett, amitől már a koncert előtt féltünk, megjött az eső. Szerencsére
csak a vihar egy előszele kapott el, úgyhogy csak eső volt, és az is az
elviselhető mennyiségen belül. A zenészek néztek is, hogy jé, esik. Nekik
könnyű volt a fedett színpad alatt. Lementek egy kicsit, majd visszajöttek,
hogy elfelejtették a Mary-Lou-t (persze a gyors változatot játszották), aztán
jött a The Wolves Die Young és az elmaradhatatlan Don’t Say a Word. A Vodka
előtt Tony tartott egy kiselőadást arról, mennyire örül neki, hogy megvettük a
jegyet most (ennél a pontnál a domboldalon ülő ingyenjegyes társaságra nézett
„szégyelljétek magatokat”-pillantással), és a múltban, és majd ha a jövőben is
megvesszük, annak is örülni fog. (Fordítás: a CD-kből nem jön be pénz, egyedül
a koncertezésből lehetünk hihetetlenül gazdagok.)
A Vodka is
lement, a banda is. Ezúttal nem sikerült setlisthez jutnom, pedig az már szinte
elmaradhatatlan kelléke számomra a SA koncerteknek. A koncert közben dobáltak
be ilyen matricákat is, de abból se sikerült elkapnom egyet se. Az első sornak
sosem dobnak, akármilyen hangosan kiabálnak.
Másfél sörrel
később a backstage bejáratánál lézengtünk, amikor az egyik gitáros a Twilight
Force-ból arrafelé jött, és mivel mi jól megbámultuk, ezért ő is visszabámult,
majd megállt mellettünk. Megkérdezte mit iszunk, majd ivott a sörünkből.
Elmondta, hogy még sosem járt Budapesten, de nagyon szép, és hogy a kedvenc
zeneszerzője Liszt Ferenc (ekkor már csak Drível voltunk ketten, és ő nem
értette a hülyén kiejtett „Ferenc Liszt”-et, úgyhogy mikor mondtam Drínek, hogy
Liszt Ferenc, a gitáros még vagy ötször elismételte, és tök szépen ejtette ki).
Nagyjából ő beszélt, főleg azért, mert Drí nem tud jól kommunikálni, én meg nem
tudok jól angolul. Elmondta, hogy szeret ilyenkor beszélni az emberekkel, mert
amikor fent van a színpadon, senkit nem látni, de szeretné megismerni az
embereket személyesen, és ez egy nagyon vonzó tulajdonság benne, és képzeletben
vertem a fejem, hogy egy büdös szót nem tudtam erre mondani, mert semmi nem
jutott eszembe angolul. Azt is mondta, hogy nagyon félénkek vagyunk, mire
mondtam, hogy nem tudok jól angolul. Aztán mikor nem sikerült komolyabban
interakcióba lépnie velünk, adott mindkettőnknek egy-egy puszit, aztán
továbbállt. Egyébként nagyon szimpatikus ember volt, úgyhogy elhatároztam, hogy
meg kell tanulnom angolul, mert ez így nem lesz jó.
Vártunk még vagy
egy órát, mire a SA-ék kijöttek, de megérte. Nem maradtunk sokan, de természetesen
mindenki egyből Tonyt támadta le, és kedvenc Tommymmal meg senki nem
foglalkozott, úgyhogy szabad volt a pálya. Gyorsan be is támadtam, kaptam tőle
aláírást, meg képet is csináltunk, és akkor felbátorodtam (vagyis az a két sör
beszélt belőlem, amit megittam korábban), és megkérdeztem, hogy „Can I hug
you?”, ő pedig úgy vágta rá, hogy „Sure!”, mintha neki lenne öröm, hogy
megölelhet (később ezen elgondolkoztunk, hogy ha ennek örülnek, vajon mennyi
fura kérést kaphattak már). Annyira cuki volt, hogy azt szavakkal nem tudom
leírni, és ez volt az este legjobb pillanata, sőt merem állítani, hogy az
elmúlt tíz év legjobb pillanata. Szerintem ha Tommy Portimo kiállna az utcára
egy „free hug” táblával, az élet sokkal szebb lenne. Aztán Elias jött arra, úgyhogy
tőle is szereztem aláírást meg képet. Valaki hangosan üvöltözte, hogy „gyere
ide, de kurva gyorsan”, Elias meg elismételte, hogy „kurva” (gondolom ez a szó
volt neki ismerős, avagy mit tanult a magyaroktól), és olyan aranyosan finnesen
pörgette az r-t benne. Két srác odajött beszélgetni Eliasszal, és ugyan akartam
tovább menni a többiekhez is, de leragadtam a beszélgetésnél, mert érdekeseket
mondott. Körülbelül öt perc telhetett el, amikor a tagok elkezdtek bevonulni,
Elias meg még mondta a magát, amikor rászóltak, hogy menni kéne. Szóval idén
csak két zenészt sikerült elkapni, de igazából nem bánom, mert Tommy megölelt,
és amúgy is van már mindenkitől aláírásom és képem is, több is (leszámítva az
új basszerost).
Ezek után úgy
mentünk haza Drível, hogy különböző felismerhetetlen vinnyogó hangokat adtunk
ki, és próbáltunk nem beleolvadni a betonba. Vagy a Dunába. És én még mindig
nagyon-nagyon szeretem a Sonata Arcticát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése