Kiadó:
Cartaphilus
Oldalszám: 362
oldal
Fordító: Tosics
Dávid, Wiesenmayer Teodóra
Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához,
s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az
emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát
egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a
lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai
minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre
inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy
dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe
kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik
elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány,
Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára
is.
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre
borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra
akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet
különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az
ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai
szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság
egyszerre van jelen.
„Üdv a Tisztáson!”
Igen, ez a könyv
nagyon jó, de nem, nem osztom a tömeg véleményét. Még mindig nagy divat nálunk
a disztópia, ezért most mindenki azt olvas, és ezzel semmi bajom, mert én magam
is szeretem a disztópiát, csak úgy érzem, meg kell húzni a határt, és vannak
bizonyos könyvek, amelyeknél nem értem ezt a nagy hype-olást. Ez is ilyen.
Persze, biztos mások meg nem értik, én miért szeretek ennyire egyik vagy másik
könyvet, és az sem kizárt, hogy kicsit besokalltam mostanra a disztópiából
(igazából tényleg ez történt), csak nem tudok úgy rajongani ezért a
történetért, ahogy sokan mások.
Elvileg ifjúsági
kategóriába van sorolva a könyv, de vannak benne igen csúnya, kegyetlen dolgok,
és olyanok, amelyek megértéséhez szerintem egy bizonyos fokú érettség kell. A
szereplők viszont 14-5-6 évesek, és tényleg eléggé úgy van megírva, hogy érezni
rajta, ez YA-nak készült, szóval nem feltétlenül kötném korhoz, ki olvassa, de
az biztos, hogy nem adnám mindenki kezébe.
Thomas egy sötét
dobozban ébred, és csak a nevére emlékszik. A lift felviszi a Tisztásra, ahol
egy csomó korabeli gyerek várja. Természetes, hogy össze van zavarodva, és ez annyira
jól be tudott vezetni a világba. Ahogy számára, úgy számunkra is minden új
volt, úgyhogy ez remek kapcsolódási pont volt. Alig vártam, hogy még több új
dolgot tudjak meg a Tisztásról, az Útvesztőről és a Siratókról, és ez késztetett
a tovább olvasásra. Eleinte idegesített mindenki Thomason kívül, hogy ennyire
lekezelőek és felsőbbrendűek, de azért megértettem az ő szempontjukat is.
Valószínűleg ha nem Thomas szemszögéből látjuk a dolgokat, akkor meg ő
idegesített volna, mert nem képes megérteni, amit a többiek mondanak neki.
Furcsa volt, hogy már az elején ilyen jól viseli, meg olyan dolgokat tesz meg
és él túl, amire mások sem voltak képesek. Mégsem idegesített ez, ahogy a
legtöbb könyvvel előfordult. Megértettem Thomas indokait, és a végén
magyarázatot is kapunk erre, szóval nem tudtam haragudni rá. Jó, rendben,
sablon, de hát olyan nehéz valami olyat írni, ami még nincs a piacon.
A történet
előrehaladtával ismertük meg jobban a karaktereket, és noha egyikük sem lett a
kedvencem, azért néhányukat sikerült megkedvelnem. Minho és Newt elég
értelmesnek és rátermettnek tűntek ahhoz, hogy helyük legyen a vezetők között,
de Gallyt és Chuckot nem tudtam elviselni. Gallyt még el is fogadtam, ő volt a
kötelező utálható karakter, de Chuckot legszívesebben ötpercenként leütöttem
volna. Hihetetlen, hogy sosem tudta befogni, és az is teljes képzavar nálam,
hogy Thomas hogy bírta megszeretni. Teresa az egyetlen lány a Tisztáson, és
vele nem igazán tudok mit kezdeni. Túl keveset tudok róla ahhoz, hogy el tudjam
dönteni, kedvelem-e vagy sem. Értelmes, de túlságosan nyugodtnak tűnt még
stresszhelyzetben is, ez pedig gyanús.
A világ
egyébként nagyon jól kidolgozott, imádtam az Útvesztőt meg a Siratókat is. Néha
bizony sikerült meg is ijesztenie, de semmi olyasmit nem váltott ki belőlem,
mint egy horrorfilm. A cselekmény jól felépített, bár kiszámítható. Érdekelt,
mi történik, de amikor leraktam a könyvet, nem éreztem rá késztetést, hogy én
most azonnal folytassam. Lekötött, de nem vonzott be, és azt hiszem, ez hiányzott
nekem igazán az egészből. Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatásban, mert a
történet jó, és elég izgalmasan zárta le, de azért nem rohanok egyből a
legközelebbi könyvesboltba megvenni. És most már a filmre is beülök, mert eddig
csak jókat hallottam róla, Dylan O’Brient pedig fiatal kora ellenére egy
tehetséges színésznek tartom.
Kedvenc
karakter: Thomas
Ami legjobban
tetszett: maga az Útvesztő
Ami nem
tetszett: nem vonzott be
Értékelés: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése