Filmes sarok: If I stay (Ha maradnék)

Mondhatnám, hogy haragszom a Cinema Cityre, mert igazából egy kicsit tényleg haragszom, de azért annyira nem. Mert egy tök jó élményben volt részem ma, és meg tudom őket érteni, de azért még haragszom. De ma megtudtam, milyen teljesen egyedül moziban filmet nézni. El se tudjátok képzelni, mennyire jó. Nemrég fejeztem be a könyvet, és miután a második részt is gyorsan legyűrtem, tudtam, hogy nekem ezt még moziban kell látnom, mert az tutiziher, hogy nem leszek képes kivárni a dvd-s megjelenést. Azt hittem, még lesz egy csomó időm, mivel körülbelül két hete mutatták be nálunk a filmet. Megnéztem a cinema city honlapját (tudom, pesti vagyok, van más lehetőségem is, de összegyűltek a beváltható pontjaim), és azt láttam, hogy szerdán lesz utoljára. Amúgy is ezt a napot választottam ki, mert ez volt alkalmas, de azért haragudtam, hogy ilyen hamar leveszik a műsorról. Aztán közben megnéztem ma (szerda) délután is, és látom, lesz még vetítés, csak nem volt még kiírva. Lényeg a lényeg: elmentem moziba, és mivel senkit nem tudtam hirtelen szerezni, hát mentem egyedül. Hétköznap délelőtt kevesen vannak a moziban, főleg egy olyan filmen, ami már több hete megy. Így enyém volt az egész terem. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek ki kéne egyszer próbálnia. Mintha a szobád magányában lennél, csak sokkal-sokkal jobb minőségben nézed a filmet.

Tehát beültem, és kényelmesen elhelyezkedtem, senki nem szólt rám, hogy ugyan már, ne sms-ezzek az előzetesek alatt, de hát muszáj volt Deszyvel megosztanom, hogy leadták a Mockingjay trailerét, csak béna szinkronnal. Ezt leszámítva viszont nem randalíroztam vagy ilyesmi, mert elmerültem a filmben. Ritkán tudom ennyire beleélni magam egy filmbe, itthon ha gépen nézem, egy csomó minden elvonja a figyelmem, a moziban meg ha be is vonz, mindig van egy zörgő poporcnos zacskó, egy-egy suttogás, ami kizökkent. Hát most semmi nem volt. Csak én meg a film. Érdekes mód egyszer se volt olyan, hogy most odahajolnék a mellettem ülőhöz megosztani valamit, pedig sokszor beszélek filmezés közben.

Igen, fogok a filmről is beszélni, nem csak arról, mennyire jó egy egész mozitermet egyedül birtokolni. Tehát a film: nagyon-nagyon tetszett. Imádtam, hogy annyira hű az alapanyagához. A történet alapja ugyanúgy a baleset valamint Mia döntése, és ez is van központban, mégis a kórházban játszódó jelenetek talán még a film felét sem teszik ki. Ahogy a könyvben, úgy a filmben is Mia életének fontos pillanatainak lehetünk szemtanúi. Mindezt azért sokkal inkább sorrendben kapjuk itt, mint a könyvben, és ez jól is van így, félek, még én is belezavarodtam volna. A film sokkal inkább szólt Adam és Mia kapcsolatáról, mint a döntésről, amit Miának meg kell hoznia. Ugyan rengeteg szó szerinti párbeszéd van átültetve, és itt is benne van egy jellegzetes mondat Mia nagyapjától, amit nagyon szerettem, de annyira elmerültünk az emlékekben, hogy kevésbé éreztem azt a súlyt, ami Mia vállát nyomja. Voltak kiborító jelenetek, amikor Chloë Grace Moretz nagyon odatette magát (ez a lány nagyon jó lesz, ha felnő), és éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses, de valahogy nem éreztem annyira ezt a dilemmát, mint vártam.

Nagyon szerettem, ahogy a jeleneteket megcsinálták, nem volt zavaró vagy követlehetetlen a flashback-rész, imádtam, hogy Adam és Mia kapcsolatának minden fontos részletét beletették a filmbe. A színészekkel nem volt semmi problémám, még Teddyvel sem, pedig a gyerekeket nem szeretem. Érdekes mód a fordításra sem tudnék rosszat mondani, de lehet, ez csak azért van, mert először láttam, és nem annyira figyeltem rá oda. (Fan fact: mikor megkérdezte a pénztáros lány, hogy tudok-e róla, hogy feliratos, és azt válaszoltam, hogy „igen, még jó, hogy az”, akkor mosolygott rajtam.) Mia szüleit itt talán még jobban is imádtam, mint a könyvben, és érdekes, de sokat nevettem. Hangosan. Egy csomó poén volt benne, szerettem a szereplők humorát (Mia szülei rulez!).

Amiben jobb a film a könyvnél, az a hangulat és a zene. A zene annyira meg tudja alapozni az egész napom hangulatát. Vagy csak úgy általában. A zene fontos szerepet tölt be az életemben, és Miáéban is. Adam egy rockbandában játszik, az apja egy punkbandában játszott, ő maga pedig csellózik. Legyen akármilyen jó is a könyv, még ha az adott zenét is hallgatjuk olvasás közben, sosem adja át azt a hangulatot, mint amikor nézzük a képkockákat, és hallgatjuk az alatta felcsendülő muzsikát. Hihetetlen, mennyi érzelmet tudott közvetíteni minden egyes hang a csellón vagy a gitáron. Annyira örültem, hogy ezeket hallhattam (méghozzá jó hangosan, volt egy pillanat, amikor le akartam halkítani kicsit, aztán rájöttem, hogy ja, egy moziban vagyok), ha másért nem is, a jó hangzásért mindenképpen érdemes legalább egyszer moziban megnézni a filmet. A koncertek fantasztikusak voltak. Be akartam menni a tömegbe, az első sorban tombolni, üvölteni a szöveget a zenekarral, és sajnáltam, hogy nem tudom a szöveget. Apropó, örültem volna, ha az összes dalszöveget feliratozzák, nem csak azt az egy legfontosabbat, de hát ez van. Annyira jók voltak a zenék, hogy amint hazaértem, egyből rá is cuppantam a gépre, hogy letöl… megrendeljem az internetről az albumot. Azt hiszem, hamarosan egy olyan banda rajongója leszek, ami nem is létezik. Kit akarok hülyíteni? Már most el akarok menni egy Willamette Stone koncertre. Követelem, hogy ez a banda alakuljon meg!

Egyébként nem volt hiányérzetem, amit kihagytak vagy átírtak az nem hiányzott, vagy jól működött. Nagyon tetszett a film, hangulatában sokkal jobban elkapott, mint a könyv, és tuti, hogy nem utoljára néztem meg, még akkor is, ha a végén kedvem lett volna bekuporodni egy sarokba és csak bőgni (ez van, nem tudom, miért mindig a pms-időszakomban megyek el ilyen filmekre, valószínűleg van egy mazochista énem, aki szeret egy hétig bőgni minden hülyeségen). Aki szerette a könyvet, annak nagyon tudom ajánlani, meg azoknak, akik szeretik az ilyen érzelmes, romantikus-sírós filmeket.