Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Magyar szerzők között kedvenceim közé tartozik Kosztolányi Dezső, habár eddig kevés klasszikussal találkoztam az irodalomórán kívül, úgy döntöttem, ennek változnia kell. Egyrészt ezért vettem a kezembe ezt a könyvet, másrészt meg volt egy úgynevezett Booktion, ahol erről a könyvről beszéltünk, és úgy gondoltam, jó alkalom ez arra, hogy kicsit művelődjek. Eleinte én is olyan égetni valóan rossz gyerek voltam, aki csak akkor figyelt az órán, ha muszáj volt, de aztán rájöttem, hogy nem minden rossz, ami kötelező, és élvezni kezdtem az irodalom órákat. Szomorú, hogy rajtam kívül még körülbelül két gyerek gondolta ugyanígy, úgyhogy amíg én nagyon jó beszélgetéseket folytattam le a tanárral, addig a többiek hátul hangoskodtak. A Nyugat első nemzedékébe tartozó költők és írók különösen közel állnak a szívemhez, tehát Kosztolányi már eddig sem volt ismeretlen előttem, hosszabb novelláit, regényeit viszont eddig még nem olvastam (a kötelező Pacsirtát valamiért feladtam félúton annak idején).

Szégyellem is magam, mert az Esti Kornél nagyon tetszett. Szeretem a novellákat, írni jobban, mint olvasni, mégis van bennük valami. Nem hosszúak mégis kellemes kikapcsolódást vagy épp gondolkodnivalót adnak. Ilyen volt ez a könyv is, valamelyik novellán egyszerűen csak elszórakoztam, valamelyiken pedig elgondolkodtam.

Szeretem Kosztolányi stílusát, gördülékenyen ír, nincs túlcifrázva a dolgok leírása, de elegendő ahhoz, hogy magunkban egy képet alkossunk. A regény maga Esti Kornélról szól, ahogy a cím is mutatja, novellákon keresztül ismerjük meg a fiút, különböző életszakaiból kiragadott történeteket olvashatunk róla. Kedvencem a bevezetés volt, ahol megismerkedhettünk az íróval, és Esti Kornéllal, valamint az a fejezet, amelyben a „Becsületes város”-ba tesznek látogatást. Az első azért is volt érdekes, mert megismerhettük az író kapcsolatát Esti Kornéllal, ami már önmagában elég sok gondolkodnivalót ad. Kíváncsi lennék, Kosztolányi fejében tényleg létezett-e Kornél, vagy az egész regényt csak úgy kitalálta. A „Becsületes város” –ról szóló fejezet pedig azért lett kedvencem, mert rájöttem, az a város nekem van kitalálva. Mondhatnánk, hogy ott mindenki igazat mond, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Inkább úgy kéne fogalmazni, hogy nem nagyon tudnak jót mondani az emberek, inkább a valóságosnál rosszabb képet állítanak valamiről. De a kötelező udvariassági köröket is elhagyják, és ez az, ami nekem különösen tetszett. Habár mindig az igazat mondom, azért bunkó sem szeretnék lenni, így legtöbbször (na azért nem mindig) én is kedves vagyok az emberekkel, holott a hátam közepére sem kívánom őket. Jó lenne kihagyni ezt a részét a dolognak, és tényleg azt mondani, amit gondolunk, a világ egészen másmilyen lenne.

Kornéllal különös kapcsolatot alakítottam ki a könyv folyamán. Élveztem a kalandjait, szívesen vele tartottam volna némelyik utazására, és alapvetően egy érdekes embernek ismertem meg. Mégis, ha összehozna vele a sors, ha barátok lennénk, tudnám, hogy hosszútávon képtelen lennék elviselni, és előbb-utóbb az őrületbe kergetnénk egymást. Időnként jó lenne vele leülni, és egy sör mellett mesélhetne mindenféléről. Hallgatnám a történeteit, elmesélhetné mindazt, amit az író barátja csak szeretett volna megtenni, de nem volt hozzá mersze, kötekednék vele, és ezt élvezném egy ideig. Aztán hajnalban mindenki a maga útjára menne, és folytatnánk a megszokott életünket.

Így vagyok én Esti Kornéllal, a regény maga egyébként nagyon tetszett. Akinek kimaradtak a Nyugatosok, azoknak ezt kötelező jelleggel ajánlom, én pedig körülnézek még néhány magyar író művei között.

Kedvenc karakter: az író

Ami legjobban tetszett: az első fejezet

Ami nem tetszett: -                                                                 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa

Oldalszám: 258 oldal

Molyos adatlap