Vannak
időszakjaim – ez általában attól függ, hogy vannak a hormonjaim –, amikor
szeretek csak úgy leülni és elolvasni egy romantikus könyvet, amin nem kell
gondolkozni csak élvezem, és cuki meg nyálas, és előre tudom, hogy a végén
úgyis összejönnek, de azért izgulok miattuk. És amikor a Lámpagyújtáson
véletlen megvettem a Duffot (tényleg, eredetileg nem is állt szándékomban
megvenni), és belekezdtem a metrón, akkor már muszáj volt elolvasnom, mert meg
kellett tudnom, mi lesz Biancával meg Wesley-vel. Aztán amikor még aznap, éjfél
előtt be is fejeztem, rájöttem, hogy ez így kevés, és kell még. Úgyhogy gyorsan
elő is kaptam a Flat-Out Love-ot, ami kitartott még egy napig. Mivel mindkettő
romantikus könyv, és mindkettőt ugyanabból a célból olvastam, egy bejegyzésben
értékelem őket, de ez nem jelenti azt, hogy összehasonlítanám a két történetet,
mert azért mégis egészen más a kettő, kezdve azzal, hogy míg a Duff YA, addig a
Flat-Out Love (továbbiakban FOL) NA. De mielőtt még részletesebben is
belemennék ebbe, nézzük a szokásos infókat.
Kody Keplinger: The Duff – A pótkerék
Kiadó:
Könyvmolyképző
Oldalszám: 298
oldal
Fordító: Szabó
Krisztina
DUFF = Designated Ugly Fat Friend,
magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő
A tizenhét éves Bianca Piper cinikus,
hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői
között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az
iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai.
Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli
ezt a srácot.
Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt,
egyszerűen ráborítja a kóláját.
Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes,
így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja
Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok
poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal”
kapcsolatba.
És ez egészen addig működik is, amíg ki nem
csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz
hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi
észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél
jobban utálja.
Jessica Park: Szeretni bolondulásig
(Szeretni bolondulásig 1.)
Kiadó:
Könyvmolyképző
Oldalszám: 382
oldal
Fordító: Komáromy
Zsófia
A srác magas volt, legalább száznyolcvan
centi, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Pólóján az a felirat állt: Nietzsche
a haverom.
Íme, Matt. Julie Seagle kedveli őt. Nagyon
is. De ott van még Finn. Akibe Julie teljesen belezúgott.
Bonyolult? Kínos? De még mennyire.
Julie nemrég költözött Bostonba, hogy
megkezdje egyetemi tanulmányait: mégis honnan tudhatta volna, hogy édesanyja
régi jó barátnőjének családjánál fog kikötni? Csak ideiglenesen akart
megszállni náluk. Arról szó sem volt, hogy fontossá válik a Watkins család
számára, vagy hogy beleszeret az egyik fivérbe. Pláne nem abba, amelyikkel még
egyszer sem találkozott személyesen. De hát számít ez? Finn megérti őt, jobban,
mint valaha bárki. Ők ketten egy hullámhosszon vannak.
De a szerelem – és annak mindenféle
csavaros, bonyolult változata – mindig tartogat meglepetéseket. És soha senki
nem ússza meg sértetlenül.
Történet
szempontjából egyik könyvet sem mondanám túl egyedinek. A Duff eléggé
kiszámítható, nulla csavarral, de azért élveztem, még akkor is, ha pontosan
tudtam, hogy fog alakulni a két főhős közti kapcsolat. A FOL sem tartogat túl
sok meglepetést az elején. Julie egyetemre megy, beköltözik a Watkins család
házába, és tudjuk, hogy valami nem teljesen oké, mert mégiscsak Celeste (a
család legfiatalabb tagja) magával hurcolja a bátyja (Finn) életnagyságú
kartonbabáját mindenhova. De azért az élet megy tovább, mintha ez egy
mindennapos dolog lenne. Szóval annyira nem is különbözik a két könyv
egymástól, és stílusában is hasonló. Nem olvastam túl sok NA-t eddig, de csak
az a különbség, hogy az egyikben a főszereplő még középiskolás, a másikban már
egyetemista. Korban is csak egy év van köztük. Meg persze a FOL E/3-ban ír le,
míg a Duff E/1-ben.
Mindkét
történetben van némi probléma, Bianca anyja nem jár haza, az apja gyógyult
alkoholista, a lánynak pedig figyelemelterelésre van szüksége, ezért fekszik le
Wesley-vel, aki utál. Na jó, ez elsőre tök hülyeségnek hangzik, de
biztosíthatok mindenkit, van értelme. A FOL-ban meg ugye ott van Fotó Finn, ami
már elsőre sem túl normális, és Celeste sem egy átlagos tizenéves. Az igazi
Finn a világban utazat, és az egész család küszködik valamivel, ami ugye majd a
könyv végi csavart szolgáltatja. Szóval lehet, hogy mindkettő egy aranyos
romantikus sztori, de mindkettőben van valami komoly probléma.
Bianca egy
szerethető főszereplő, és cseppet sem átlagos. Wesley azt mondja rá, ronda és
dagi, de ez nem igaz, minden csak viszonyítás kérdése. Bianca okos,
szarkasztikus és cinikus, és igen, néha bántó tud lenni, de pont ezért bírom
annyira. Nem az a kis nebántsvirág, hanem megvédi magát, és vissza tud ütni – a
szó szoros értelmében is –, ha épp szükséges. Csak néha rossz döntéseket hoz.
Mint mindenki más is. Julie ezzel szemben viszont egy átlagos főszereplő. Nem
az a vihorászó tinilány, akit ki nem állhatok, de nem is az a magába zárkózó
csendes fajta. Csak egy normális lány, aki történetesen allergiás az internetes
rövidítésekre (halleluja!).
Fiúk terén meg
pont fordítva van. Wesley a könyv elején egy hatalmas bunkó, akit ugyanúgy
utálok, mint Bianca, a könyv végére meg megszeretem. Jó, rendben, nem sok
életszerűség van a „gyógyítsuk ki a rosszfiút” történetben, de itt valahogy
illett. Nem volt túl hihetetlen, egyszerűen csak meg kellett találni a
megfelelő embert Wesley-nek, aki helyre teszi. Meg persze azért ő is egy
megtört lélek, csak ezt az elején nem tudjuk róla. A másik könyvben pedig ott
van Matt, aki nagyjából állandóan jelen van, egy nagy kocka, baromi okos, és
nagyon jók a pólói. És Finn, akivel sosem találkozunk, Julie csak e-mailen
beszélget vele, és mégis pont úgy szerettem bele, mint ő. Mert Finn-nek olyan a
humora, hogy nem lehet nem szereti. Oké, nem látjuk őt, csak Fotó Finnt, és én
nagyon szeretem a kocka srácokat, és mégis Finn bűvölt el. Jó, Mattet is
szerettem, de azért na… Nem azt mondom, hogy mindkét srác olyan egyedi, hogy
hú, mert nem, de mindkettejükben van valami, ami meg tudott fogni.
Nos, mint
mondtam, a Duffban nem lehet számítani nagy csavarokra, és az nem is lep meg. A
FOL viszont igen. Attól a csavartól lesz a könyv igazán jó, és ugyan ki lehet
találni előre, és lehet rá számítani, mégis üt. Fájdalmas, durva és kemény, de
mindenképpen egyedivé teszi a történetet. Csak feküdtem az ágyban, és már az
előtt tudtam, mi fog jönni, hogy megtörtént volna, de csak olvastam a sorokat,
és nem akartam elhinni. Főleg azért volt számomra megrázó, mert tapasztaltam
már, milyen érzés (jó, nem konkrétan ez történt, de azért az is durva volt), és
elkezdtem sírni. Nem túl gyakran sírok, csak ha jó a könyv. Vagy ha
PMS-időszakban vagyok. Na itt most inkább az előbbi érvényes, meg az emlékek.
Szóval kegyetlen, de közben meg szerettem is.
Egyik könyv sem
fog feltétlenül új dolgokra ráébreszteni, vagy nagyon nagy dolgokról
elgondolkodtatni, de mindkettő aranyos, és jó agykikapcsoló, és lehet élvezni.
Aki a romantikus történetek kedvelője, azoknak bátran tudom ajánlani a Duffot
és a Flat-Out Love-ot is. Utóbbinak meg kérem a folytatását. De rögtön!
Megtetszettek?
Rendeld meg őket: The Duff, Flat-Out Love
Kedvenc karakterek:
Bianca; Finn, Matt
Ami legjobban
tetszett: a Duffban Bianca karaktere, a FOL-ban a csavar és Fotó Finn
Ami nem
tetszett: a sablonosság és a kiszámíthatóság mindkét történetben
Értékelés: 4/5
és szintén 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése