Flat-Out Duff, avagy romantikus könyvek karácsony környékén

Vannak időszakjaim – ez általában attól függ, hogy vannak a hormonjaim –, amikor szeretek csak úgy leülni és elolvasni egy romantikus könyvet, amin nem kell gondolkozni csak élvezem, és cuki meg nyálas, és előre tudom, hogy a végén úgyis összejönnek, de azért izgulok miattuk. És amikor a Lámpagyújtáson véletlen megvettem a Duffot (tényleg, eredetileg nem is állt szándékomban megvenni), és belekezdtem a metrón, akkor már muszáj volt elolvasnom, mert meg kellett tudnom, mi lesz Biancával meg Wesley-vel. Aztán amikor még aznap, éjfél előtt be is fejeztem, rájöttem, hogy ez így kevés, és kell még. Úgyhogy gyorsan elő is kaptam a Flat-Out Love-ot, ami kitartott még egy napig. Mivel mindkettő romantikus könyv, és mindkettőt ugyanabból a célból olvastam, egy bejegyzésben értékelem őket, de ez nem jelenti azt, hogy összehasonlítanám a két történetet, mert azért mégis egészen más a kettő, kezdve azzal, hogy míg a Duff YA, addig a Flat-Out Love (továbbiakban FOL) NA. De mielőtt még részletesebben is belemennék ebbe, nézzük a szokásos infókat.

Kody Keplinger: The Duff – A pótkerék
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 298 oldal
Fordító: Szabó Krisztina

DUFF = Designated Ugly Fat Friend,
magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő
A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai.
Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot.
Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.
Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.
És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Jessica Park: Szeretni bolondulásig (Szeretni bolondulásig 1.)
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 382 oldal
Fordító: Komáromy Zsófia

A srác magas volt, legalább száznyolcvan centi, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Pólóján az a felirat állt: Nietzsche a haverom.
Íme, Matt. Julie Seagle kedveli őt. Nagyon is. De ott van még Finn. Akibe Julie teljesen belezúgott.
Bonyolult? Kínos? De még mennyire.
Julie nemrég költözött Bostonba, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait: mégis honnan tudhatta volna, hogy édesanyja régi jó barátnőjének családjánál fog kikötni? Csak ideiglenesen akart megszállni náluk. Arról szó sem volt, hogy fontossá válik a Watkins család számára, vagy hogy beleszeret az egyik fivérbe. Pláne nem abba, amelyikkel még egyszer sem találkozott személyesen. De hát számít ez? Finn megérti őt, jobban, mint valaha bárki. Ők ketten egy hullámhosszon vannak.
De a szerelem – és annak mindenféle csavaros, bonyolult változata – mindig tartogat meglepetéseket. És soha senki nem ússza meg sértetlenül.



Történet szempontjából egyik könyvet sem mondanám túl egyedinek. A Duff eléggé kiszámítható, nulla csavarral, de azért élveztem, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy fog alakulni a két főhős közti kapcsolat. A FOL sem tartogat túl sok meglepetést az elején. Julie egyetemre megy, beköltözik a Watkins család házába, és tudjuk, hogy valami nem teljesen oké, mert mégiscsak Celeste (a család legfiatalabb tagja) magával hurcolja a bátyja (Finn) életnagyságú kartonbabáját mindenhova. De azért az élet megy tovább, mintha ez egy mindennapos dolog lenne. Szóval annyira nem is különbözik a két könyv egymástól, és stílusában is hasonló. Nem olvastam túl sok NA-t eddig, de csak az a különbség, hogy az egyikben a főszereplő még középiskolás, a másikban már egyetemista. Korban is csak egy év van köztük. Meg persze a FOL E/3-ban ír le, míg a Duff E/1-ben.
Mindkét történetben van némi probléma, Bianca anyja nem jár haza, az apja gyógyult alkoholista, a lánynak pedig figyelemelterelésre van szüksége, ezért fekszik le Wesley-vel, aki utál. Na jó, ez elsőre tök hülyeségnek hangzik, de biztosíthatok mindenkit, van értelme. A FOL-ban meg ugye ott van Fotó Finn, ami már elsőre sem túl normális, és Celeste sem egy átlagos tizenéves. Az igazi Finn a világban utazat, és az egész család küszködik valamivel, ami ugye majd a könyv végi csavart szolgáltatja. Szóval lehet, hogy mindkettő egy aranyos romantikus sztori, de mindkettőben van valami komoly probléma.

Bianca egy szerethető főszereplő, és cseppet sem átlagos. Wesley azt mondja rá, ronda és dagi, de ez nem igaz, minden csak viszonyítás kérdése. Bianca okos, szarkasztikus és cinikus, és igen, néha bántó tud lenni, de pont ezért bírom annyira. Nem az a kis nebántsvirág, hanem megvédi magát, és vissza tud ütni – a szó szoros értelmében is –, ha épp szükséges. Csak néha rossz döntéseket hoz. Mint mindenki más is. Julie ezzel szemben viszont egy átlagos főszereplő. Nem az a vihorászó tinilány, akit ki nem állhatok, de nem is az a magába zárkózó csendes fajta. Csak egy normális lány, aki történetesen allergiás az internetes rövidítésekre (halleluja!).
Fiúk terén meg pont fordítva van. Wesley a könyv elején egy hatalmas bunkó, akit ugyanúgy utálok, mint Bianca, a könyv végére meg megszeretem. Jó, rendben, nem sok életszerűség van a „gyógyítsuk ki a rosszfiút” történetben, de itt valahogy illett. Nem volt túl hihetetlen, egyszerűen csak meg kellett találni a megfelelő embert Wesley-nek, aki helyre teszi. Meg persze azért ő is egy megtört lélek, csak ezt az elején nem tudjuk róla. A másik könyvben pedig ott van Matt, aki nagyjából állandóan jelen van, egy nagy kocka, baromi okos, és nagyon jók a pólói. És Finn, akivel sosem találkozunk, Julie csak e-mailen beszélget vele, és mégis pont úgy szerettem bele, mint ő. Mert Finn-nek olyan a humora, hogy nem lehet nem szereti. Oké, nem látjuk őt, csak Fotó Finnt, és én nagyon szeretem a kocka srácokat, és mégis Finn bűvölt el. Jó, Mattet is szerettem, de azért na… Nem azt mondom, hogy mindkét srác olyan egyedi, hogy hú, mert nem, de mindkettejükben van valami, ami meg tudott fogni.

Nos, mint mondtam, a Duffban nem lehet számítani nagy csavarokra, és az nem is lep meg. A FOL viszont igen. Attól a csavartól lesz a könyv igazán jó, és ugyan ki lehet találni előre, és lehet rá számítani, mégis üt. Fájdalmas, durva és kemény, de mindenképpen egyedivé teszi a történetet. Csak feküdtem az ágyban, és már az előtt tudtam, mi fog jönni, hogy megtörtént volna, de csak olvastam a sorokat, és nem akartam elhinni. Főleg azért volt számomra megrázó, mert tapasztaltam már, milyen érzés (jó, nem konkrétan ez történt, de azért az is durva volt), és elkezdtem sírni. Nem túl gyakran sírok, csak ha jó a könyv. Vagy ha PMS-időszakban vagyok. Na itt most inkább az előbbi érvényes, meg az emlékek. Szóval kegyetlen, de közben meg szerettem is.
Egyik könyv sem fog feltétlenül új dolgokra ráébreszteni, vagy nagyon nagy dolgokról elgondolkodtatni, de mindkettő aranyos, és jó agykikapcsoló, és lehet élvezni. Aki a romantikus történetek kedvelője, azoknak bátran tudom ajánlani a Duffot és a Flat-Out Love-ot is. Utóbbinak meg kérem a folytatását. De rögtön!

Megtetszettek? Rendeld meg őket: The Duff, Flat-Out Love

Kedvenc karakterek: Bianca; Finn, Matt
Ami legjobban tetszett: a Duffban Bianca karaktere, a FOL-ban a csavar és Fotó Finn
Ami nem tetszett: a sablonosság és a kiszámíthatóság mindkét történetben
Értékelés: 4/5 és szintén 4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése