Két olyan helyzet van, amikor
képtelen vagyok egy normális kritikát összehozni. Az egyik, amikor imádtam a
könyvet, és ilyenkor vagy túlrajongom az egészet, vagy a hangulata fog meg, és
azon kívül, hogy imádtam, nem tudok elmondani semmi mást. A másik, amikor az
egész olyan semmilyen, hogy meg sem érint, és a cselekményen kívül alig tudok
róla valamit kinyögni. Most az utóbbival állunk szemben.
Junot Díaz könyve egy novellafüzér
a New Jerseyben élő dominikai emberekről. A történetek középpontjában a
szerelem áll, és mégsem mondanám romantikus könyvnek, inkább amolyan
anti-szerelmes könyv ez. Ahogy a címe is mutatja, nem a szerelem boldog részére
koncentrál, hanem amikor az elmúlik, a reménytelen szerelemre, a plátóira. Ez
nekem elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem, mivel már herótom van a „jaj
meghalok érted”-típusú nyálból. Nagy sajnálatomra mégsem tetszett igazán.
Tulajdonképpen fogalmam sincs,
mit vártam ettől a könyvtől, azt hiszem, leginkább várakozások nélkül álltam
neki, mert azon túl, hogy ez egy szakítós novelláskötet, nem sok mindent tudtam
róla. Abban biztos voltam, hogy nem lesz rózsaszín köd és nyálcsorgatás, és
szerencsére ilyet nem is olvastam benne. Mégis, miután elolvastam a könyvet,
pont ugyanúgy éreztem, ahogy előtte. Semmit nem kaptam, és ez dühítő.
Nem mondanám rossznak, mert
szókimondó, őszinte, realisztikus. Érdekesek a történetek, nem túl hosszúak,
nem túl rövidek. Mindegyikben van valami, amitől kicsit egyedi lesz.
Azonban nem mondanám jónak sem.
A történetek nagy része túlságosan hasonlított egymásra, a karakterek mintha
ugyanazok lettek volna, a stílusban semmi változás nem volt.
Nem úgy álltam neki a könyvnek,
mintha ez lenne a következő kedvenc könyvem, mégis, amikor elolvasok egy
könyvet, akkor utána várok valamire. Arra, hogy szeressem, utáljam,
elgondolkodjak rajta, bármilyen érzelmet kiváltson belőlem, de ha még ez sem
megy, legalább el tudjam mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett. Ennél a
könyvnél még csak ezt sem tudom megtenni. Csak elolvastam, és oké, ennyi. Ezért
vagyok dühös a könyvre.
Egyedüli határozottan pozitív
dolog az első és hátsó borító. Nem maga a kép, hanem az anyaga, annyira jó volt
simogatni. Nem ebből a szokásos borítópapírból készült, hanem olyan volt a
tapintása, mintha pergament fogna az ember. Bár szerintem még sosem fogtam
pergament, mégis ehhez tudnám hasonlítani. Ez speciel nagyon tetszett.
Önmagában a történetek egész jók
voltak, de semmi egyéb. Pont ezért képtelen vagyok ennél többet írni róla, és
ajánlani sem tudom senkinek.
Kedvenc karakter: nem volt
Ami legjobban tetszett: a borító
anyaga
Ami nem tetszett: a
semmilyensége
Értékelés: 3,5/5
Kiadó: Cor Leonis
Oldalszám: 208 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése