Ernest Cline: Ready Player One

Kiadó: Agave
Oldalszám: 512 oldal
Fordító: Roboz Gábor

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely.
Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.
A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.



Úr. Isten. Ez. A. Könyv. Zseniális. (Igen, minden szót külön mondatba raktam, annyira jó.)
Hiszek benne, hogy vannak olyan pillanatok az életben, amikor nem te találod meg a könyvet, hanem a könyv téged. Ennyire még sosem éltem át ezt a jelenséget, mint ezzel a könyvvel. Sokan mondták, hogy jó, és olvassam el, és amikor tavaly megvettem a Könyvhéten 500 Ft-ért (most már sajnálom, hogy csak ennyit adtam érte, szívesen megvenném eredeti áron is, mert kétszerannyit is ér), tudtam, hogy el fogom olvasni, és hogy szeretni fogom, csak azt nem, hogy ez így betalál. Normális esetben szidnám magam, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, hogy csak most került a kezembe, de a könyv kivárta a tökéletes pillanatot, és akkor ugrott le a polcról. Kis mellékes infó rólam: nemrégiben vettem meg az első okostelefonom, és tudtam, hogy rá fogok függni, de azt nem, hogy fél héten belül, pedig ez történt. Pár nappal később pedig elkezdtem a Ready Player One-t, és rájöttem, hogy ez a sors.
Jó, tegyük hozzá, hogy alapesetben is nagyon tetszett volna a könyv, mert a függés nem egy ismeretlen dolog számomra, de azért mégis más, hogy egy elektronikus kütyüre kattantam így rá, és utána kezdtem el ezt a regényt.

Tehát 2044-ben járunk, ami már nem is annyira távoli jövő, és nagyon ijesztően reálisan festi le a világot az író. A világ elszegényedett, mindenhol éhezés van és tömegnyomor, kivéve persze a gazdag embereknél, akik úgy élnek, ahogy nem szégyellik (és semmit sem szégyellnek, természetesen). Ismerősen hangzik? Igen, igazából olyan, mintha a mostani helyzet jobban eldurvulna. Na, és ott van az OASIS, ami gyakorlatilag a mai internet megfelelője, csak felturbózva. Mindenki ezen lóg a nap legnagyobb részében, ebben dolgoznak, tanulnak, játszanak, úgyhogy gyakorlatilag ki sem kell mozdulni otthonról, egy helyen, a virtuális valóságban megkaphatnak mindent. Mondom, hogy félelmetes. Konkrétan látom benne az emberiség jövőjét. Sok disztópiát vagy posztapokaliptikus regényt olvastam, amiben láttam azt, hogy ez akár meg is történhet, de még egyet sem éreztem ennyire valóságosnak. Még rosszabb, hogy én imádnám. Jó, nem az éhezést és a többit, de amit Wade, a főhős csinál a könyv nagy részében, az nekem egy álom. (Szánalmas vagyok, tudom.) Utálom az embereket, nem szeretek kimenni, úgyhogy ha egész nap itthon ülhetnék, mindent elintézhetnék, dolgozhatnék innen, és még fizetést is kapnék, tök jól meglennék. Pontosan azért szeretem az OASIS-t, amiért mindenki más is (és amiért olvasni is szeretek), mert addig nem kell a valóságban lennem, hanem egy sokkal jobb világban barangolhatok.
Ja, hogy leírtam már 400 szót, de még egy büdös szót sem mondtam a könyvről? Bocsi, ez a bejegyzés nem lesz rövid, órákig tudnék pofázni a könyvről.
Oké, szóval a történet. Itt van nekünk ez az OASIS, akinek az atyja, James Halliday meghalt, és egy üzenetben hagyta hátra, hogy aki megtalálja a Húsvéti Tojást, azé lesz az egész OASIS rendszer. Meg itt van Wade is, aki egy tizenhét éves kocka, és ő a főszereplő. Az ő szemén keresztül járhatjuk végig az utat a Tojásig, ami nem is annyira egyszerű „játék”, mint gondolnánk.
A cselekmény pörgős, a valóságban alig pár helyszínen fordulunk meg, Wade nem utazik sokat, és 90%-ban amúgy is az OASIS-ban tartózkodik, úgyhogy igazából az a lényeg, ami ott történik. Mégis mivel E/1-ben van a leírás, kicsit mintha egy sci-fi világban barangolnánk, ahol bármi megtörténhet. Itt az emberek egyek az avatárjukkal, ezzel élnek együtt, úgyhogy érdekes, mennyire fontos, mi történik egy olyan helyen, ami nem is létezik a valóságban. Persze azért nem úgy kell elképzelni ezt az egészet, mintha most felmennénk az internetre vagy ilyesmi, mert itt sok szempontból fontos egy OASIS avatár, nem úgy, mint manapság egy facebook regisztráció. Nem akarok sokat mondani a cselekményről, mert engem nem ez fogott meg, bár az is igaz, hogy végig izgultam, mi a fene történik a következő oldalon, és amikor nem tudtam épp olvasni, folyton azon járt az agyam, mi lesz most.

Wade-et imádtam. Jó, néha fejbe csapkodtam volna a könyv közepén, hogy térjen már észhez, de igazából nem tudtam rá haragudni, mert valószínűleg én is pont így cselekedtem volna. Tényleg meg tudtam érteni, és ahhoz képest, hogy majdnem végig egy nem létező karakterért izgultam (mert hát oké, hogy Wade is veszélyben volt, de hát mégiscsak Parzival (az avatárja) tette kockára az életét, ha fogalmazhatok így), abszolút úgy éreztem, mintha minden megtörténne vele, amit az OASIS-ban tesz. Ráadásul annyira egyet tudok érteni a legtöbb idézettel és gondolattal, ami a kockaságról vagy a valóságról szól. Ó, és jut eszembe, Hallidayt is imádom.
És azt is imádom (tudom, keressek már egy szinonima szótárat), hogy ennyire aprólékosan fel van építve a világ. Mert látszik rajta, hogy mennyi munka van mögötte. Már az, hogy ennyi minden meg van említve, tele van utalásokkal, többszáz olyannal, amit meg is magyaráznak, és feltehetőleg még legalább ennyi rejtettel, amit nem vettem észre, mert én nem vagyok ennyire kocka. Ráadásul az egész OASIS, a bolygókkal, játékokkal, mindennel együtt a legapróbb részletekig meg van írva. Na, és a karakterek, mindenkinek, aki csak meg van említve ebben a könyvben, de tényleg mindenkinek van háttértörténete. Karakterkidolgozás, én így szeretlek. Tanítani kéne téged a legtöbb írónak.
Nagyon-nagyon szeretem még a társadalomkritikai részét az egésznek. Látom, hogy ez rossz, és mennyire veszélyes, és pont úgy néz ki, mintha megtörténhetne bármikor, és én mégis akarom ezt, mert én is akarom használni az OASIS-t. És hogy ez mindez így mennyire zseniális, azt el nem tudom mondani. És még tanulság is van a végén. Na jó, kifogytam a szavakból, most már csak kisszívecskéket tudok írni: <3.

Ami érdekes volt, hogy mivel ennyire benne voltam a történetben, tudtam, hogy nem lesz kellemes, amikor a végére érek, és mégsem bírtam letenni. Aztán mikor tényleg a végeztem vele, nem jött elő a posztkönyv-depresszióm (létező jelenség), pedig vártam. Azt hiszem, ez a lezárás miatt van. Persze, számítottam is rá, de hát sablonos a vége, amit fel is róhatnék hibának, de nem teszem. Mert igaz, hogy nem nagyon játszottam még ilyen klasszikus kocka-játékokkal, mint mondjuk az Prince of Persia (vagy legalábbis iszonyú régen), de pont olyan volt, mintha egy játékot olvastam volna végig. Másrészt mert valahogy így volt teljes az egész. És mert olyan jó volt a vége, a legutolsó mondat. Hogy visszatérnék-e a történetbe? Persze, bármelyik pillanatban, már ugornék is fejest az újraolvasásba, tuti lennének dolgok, amiket csak így vennék észre. De nincs az a kínzó hiány és sóvárgás, ami ilyenkor szokott jelentkezni, és ezt meg kell köszönnöm az írónak.
Nem mondom, hogy a könyv hibátlan, de ha vannak is hibái, leszarom, mert imádtam, és ez így van jól. Mindenkinek el kellene olvasnia ezt a könyvet, leginkább kockáknak, de még az átlagos emberek is találhatnak benne szórakoztató dolgokat.


Kedvenc karakter: Wade, Art3mis (szigorúan „artemisz”-nek ejtve)
Ami legjobban tetszett: az EGÉSZ
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Kedvenc idézetek

„Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak.”

„Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.”

„Embernek lenni az idő nagy részében szívás. Egyedül a számítógépes játékok teszik elviselhetővé az életet.”

„Elhagyni az otthonunkat súlyosan túlértékelt cselekvés.”

„Akkor értettem meg, hogy néha, bármennyire is rémisztő és fájdalmas, a valóság az egyetlen hely, ahol igazi boldogságra találhatunk.”

„Nem tudom, ti talán máshogy éltétek meg ezt az egészet. De nekem emberi lényként felnőni a Föld nevű bolygón a huszonegyedik században elég nagy szívás volt.”

„Meglepő, hogy milyen alapos kutatást lehet végezni, ha az embernek nincs magánélete. Napi tizenkét óra, heti hét nap alatt sokat lehet tanulni.”

„Nem vagyok oda a valóságért, de még mindig ez a legjobb hely arra, hogy egyek egy jót.”

„Az iskola a szememben a darwini kiválasztódást modellezte. A suli a gúnyolódás, szívatás és kirekesztés helyszíne volt.”

„Soha senki nem kapja meg, amit akar, és ez gyönyörű.”

„Az OASIS volt legszebb gyerekkori emlékeim helyszíne. Anyunak mindig kényszerítenie kellett arra, hogy esténként kijelentkezzek, mert soha nem akartam visszatérni a valóságba. A valóság szar volt.”

„Az OASIS az emberiség önként vállalt börtöne lett.” – írta, „kellemes hely, ahol mindenki elbújhat a problémái elől, miközben az emberi civilizáció, leginkább az odafigyelés hiányának köszönhetően, lassacskán összeomlik.”

1 megjegyzés: