Kiadó: Maxim
Oldalszám: 264
oldal
Fordító: Margitta Nóra
A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben
Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró
olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben
a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és
nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten
nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári
vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a
világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha
nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az
otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez
a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány
lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem
működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a
lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem
képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?
Annyira érdekelt
ez a könyv, még akkor is, ha sablonosnak tűnt, mert sablonokból is lehet valami
jót kihozni. Meg hát egy rocksztár van benne, persze, hogy ráugrottam. A
probléma ott kezdődik, hogy nem olvastam még Abbitől semmit, és nem is tudtam,
hogy mire számítsak, de ennél azért többet vártam.
Ami először
feltűnt, az a fogalmazás. Én is pont így írtam általános iskolás koromban. De
azóta felnőttem, megtanultam, mi az a leírás, karakterbemutatás, összetett
mondat, ilyenek. Úgy tűnik, Abbi leragadt az általános iskolás szinten. A
tőmondatok még egy dolog, mert nem kell mindenkinek barokk körmondatokban
fogalmaznia, de a leírás fogalmát szerintem még sosem hallotta. Az annyira van
jelen, míg leírja valakinek a hajszínét. Szomorú, hogy a karakterek körülbelül
ennyiből is állnak, nem csak a mellékszereplők, de a főszereplők is. Na jó,
Sadie-ről (aki a főszereplő lány, és bár tegnap éjjel olvastam a könyvet, ki
kellett keresnem a nevét, mert erre sem emlékeztem) még azt is tudjuk, hogy kék
a szeme, fontos tulajdonság. Nem baj, ha az író valamit az olvasó képzeletére
hagy, de azért ne magamtól találjam már ki, mi hol van, és hogy néz ki.
A történet maga
elég közepes. Persze sablonos, és ezzel nem is lenne semmi baj, mert ebben a
témában nehéz újat alkotni, de emellett nagyon gyors is. A főszereplők alighogy
találkoznak, máris egyből szerelembe esnek, bár nem tudom, miért, mert pontosan
annyit tudnak egymásról, mint amennyit én tudok róluk, ami enyhén szólva is nem
sok. A folytatásban sem derül ki róluk sokkal több információ, de őket ez nem
zavarja, jól elvannak egymással.
Sadie-ről
tudjuk, hogy szőke haja van és kék szeme, valamint ha lenne valami tankönyv az
írásról, a Mary Sue szócikk alá őt tenném be mintapéldának. Az a fajta lány,
akinek rosszak a családi körülményei, és azt hiszi magáról, hogy csúnya, de
közben az összes fiú odavan érte. Ettől a típustól a falnak tudnék menni.
Természetesen tipikusan azokat a dolgokat csinálja, amit minden papírmasé
szereplő ebben a helyzetben, úgyhogy kár fecsérelni a szót a részletezésre.
Jax egy meg nem
értett rocksztár, akinek a fény és csillogás mögött olyan szomorú a sorsa, mert
a rajongók üldözik az újságok meg mindenfélét írnak róla, ami nem igaz. Menten
sírva fakadok. Nagyon romantikus, mert olyanokat mond Sadie-nek, amit előtte
soha senki más, de lefogadom, hogy ha Jax élő ember lenne, előbb vágná pofon
magát, minthogy ilyeneket mondjon, mert egy normális fiú ilyenekre még csak nem
is gondol.
Marcus lehetne
az egyetlen normális szereplő, ha nem lenne ilyen szánalmas. Nem hiszem, hogy
sok olyan srác létezik, aki jó barátja lenne egy olyan lánynak, akibe bele van
esve, ráadásul a lány még vissza is utasítja. Egyszerűen csak nem tudom
elképzelni, hogy hónapokkal később is úgy kövesse, mint egy kiskutya, mert
ilyen nincs. Sadie anyukáját tűzre vetném (igen, terhesen, jobb annak a
szerencsétlen gyereknek, ha meg sem születik), a többi szereplőről meg annyit
tudok elmondani, hogy némelyik jelenetben ott voltak.
A párbeszédek
hiteltelenek, mert nem létezik élő ember, aki ezt így lefolytatná. Ráadásul, ha
egy híres zenész azt mondaná, hogy belém van zúgva, pedig ismeretségünk csak az
elmúlt fél órára korlátozódik, és akkor is a vacsoráját szolgáltam fel neki,
rohannék a rendőrségre egy távoltartási végzésért, mert az az ember nem
normális.
Alapvetően semmi
bajom az ilyen sablonos, egyszer olvasós, romantikus történetekkel, ha jól ki
vannak dolgozva, de én még csak a motivációt sem látom egyikükben sem, hogy mit
miért csinálnak. Nemhogy mélység nincs a könyvben, de laposabb egy darab
papírnál. Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani, hogy tetszik a magyar
cím és a borító, de ez sem az írónő érdeme.
Sajnálom, hogy
nem tetszett, mert lehetett volna ebből egy aranyos történet, de annyira
haragszom, hogy ez ilyen. Az most már biztos, hogy Abbi Glines nem az én íróm.
Kedvenc
karakter: -
Ami legjobban
tetszett: a cím
Ami nem
tetszett: ezt leírtam a bejegyzésben, nem tudom kiemelni, mi volt a legrosszabb
Értékelés: 1/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése