Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 352 oldal

Molyos adatlap

Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.

Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.

De az életének ezzel még koránt sincs vége.

A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.

Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dalí szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere… Szerelem és halál.

A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá.

Nem véletlenül Benyák Zoltán az egyik kedvenc íróm. És nem véletlenül nem azt írtam, hogy „magyar íróm”, mert nem csak a magyarok között kiemelkedő, hanem nemzetközi szinten. Olyan dolgok járhatnak a fejében, amit még csak elképzelni sem tudok, viszont nagyon szeretném tudni, mert az ő regényeiből sosem elég. Az Ars Fatalis volt az első, amit olvastam tőle, és talán pont a legjobba sikerült beletenyerelnem, mert a mai napig az a kedvencem tőle (bár Az idő bolondjaihoz még mindig nem volt szerencsém, pedig azt sokan mondják, hogy nagyon jó). Ez a negyedik Benyák Zoltán könyvem, és még mindig nem tudom megunni, még mindig nem elég. Ő is azokhoz az írókhoz tartozik, akiktől bármit elolvasnék, még akkor is, ha az csak a bevásárló listája.

A könyv története erősen emlékeztet a Veszett lelkek városára, de leginkább csak az elején. Hasonló a szituáció, a főszereplők (mindketten művészek) egy számukra ismeretlen helyre kerültek, és az elején nem sokra emlékeznek. Ezt én egyáltalán nem rovom fel hibának, magunktól nyúlni nem bűn, főleg nem, ha ilyen zseniálisak vagyunk.

Tom Pastor egy festő, aki egy sivatag közepén ébred, és rá kell jönnie, ő bizony meghalt. Felveszi egy révész, Nina, aki Chevyvel jár. Eleinte csak azt látjuk, hogyan autóznak ők ketten, és megismerjük a szabályokat: ha senki nincs már odaát, aki emlékezzen rád, az időd itt lejárt. Amolyan küszöb ez a végső halál előtt, és az emberek itt ugyanúgy félnek, mi történik, ha eljön értük a Keselyűember (ahogy Tom hívja). A világ ideát sokkal érdekesebb. Az esős kétezres évekbeli Londonból simán átsétálhatsz a II. Világháborús Berlinbe, mivel nem minden pont úgy helyezkedik el, ahogy a valóságban. Könnyű így világkörüli utat tenni, akár még történelmi helyszínekre is el lehet látogatni, de sokkal nehezebb, ha valamit kifejezetten keresel.

Egyértelmű, hogy imádtam a világot, de szerintem Benyák Zoltán nem tud olyat alkotni, amit ne imádnék. Nem csak az alapsztori a zseniális (bár az is), hanem ahogy a helyszín felépül. Na meg a stílus. Persze ezt úgy mondom, mintha ez lenne az első könyvem az írótól, de nem így van. És mostanra igazán megszokhattam volna, hogy mennyire jól bánik a szavakkal, de még mindig le tud nyűgözni. Nem csak arról van szó, hogy minden második mondata idéznivaló, és olyan mögöttes gondolatokkal tölti meg, hogy néha csak így ültem a könyv fölött, néztem ki a fejemből, és azon gondolkoztam, hogy mit is olvastam most. Hanem arról is, hogy annyira jól tud hangulatot festeni, hogy ott érzem magam én is. Minden előttem van, és valóságos.

A karakterek nagyon érdekesek. Itt van Tom Pastor, aki festő, van egy felesége, akit nem szeret, és van egy lánya, akit elhanyagol. Nem egy mintaapa, sokszor valamilyen szer vagy alkohol hatása alatt áll, amitől nem az lesz az első gondolata, hogy hú, meg kell etetnem a gyereket. Amikor meg nem illuminált, akkor meg olyan dolgokat fest, amiket korábban hallucinált. Szóval azt kéne gondolnunk, hogy ő egy rossz ember, de nem tartottam annak. Egyszerűen csak nem jöttek össze neki a dolgok, és sajnáltam őt, de semmiképpen nem voltam dühös rá vagy utáltam. Szerettem Tom Pastort, mert amikor sikerült magát összekapni, igazán apaként viselkedett, és tényleg szerette a lányát. Lily, a lánya sem utálta az apját. Sőt, szerettem a közöttük lévő kapcsolatot. Valahogy megvolt az apa-lánya kötődés még úgy is, hogy egyiküknek sem volt mesés élete. Akit nem szerettem a családból, az Luna, Tom felesége. Aminek csak pár hónapos kapcsolatnak kellett volna lennie, túl hosszúra nyúlt, és ki tudja, miért, de együtt maradtak. Lunát jobb híján prostituáltnak is lehet nevezni, mert hát végül is, tényleg az volt. A család szomorú története az, hogy leginkább csak abból a pénzből éltek, amit Luna megkeresett. És ugyan nem lehetne hibáztatni a nőt azért, amit tett, mert hát mindenki úgy boldogul, ahogy tud, mégis olyan ellenszenves volt számomra. Durván beszélt, mindig csak a saját érdekeit nézte, nem foglalkozott a családjával. Később kiderült, nem is annyira alaptalanul utáltam, rendkívül önző dolgot tett.

A negyedik fontos szereplőnk még Nina, a révész, aki már csak azért is menő, mert a Chevyjén furikázza a túlvilágiakat. Benne a stílusát szerettem. Jó dolgokat mondott, és róla is kiderülnek érdekes dolgok, de mégis számomra kicsit megfoghatatlan, hogy miért lett a kedvencem a könyv során.

Imádtam, hogy az író nem hagyta ki a nagy ziccert, és annyira teletömte híres halottakkal a könyvet, amennyire csak lehetett. Nem mindig volt megmagyarázva, hogy ki kicsoda, csak mint egy elejtett félmondat jelent meg egy szőke hajú, csíkos pulcsis, tornacipős srác, gitárral a kezében, mondott néhány szót, és aki ráismert, az örülhetett neki (mint én). Legtöbbször csak látjuk elsuhanni Elvist, vagy halljuk Poe-t, ahogy a saját verséből idéz egy sort, de komolyabb szerepet kapott például Dalí.

Benyák Zoltánnak zenei téren is remek ízlése van, mert például már az elején Simon és Garfunkel dal hallatszódik, aztán jön Ozzy, de még Jim Morrisontól is van egy bekezdés, csak hogy a legemlékezetesebbeket említsem. Nem volt hiba, hogy időről időre benyomtam a youtube-ot az olvasáshoz, nagyon jó hangulatfestő zenék ezek.

Szóval ebből az egészből egy nagyon szép történet kerekedik ki, egy tök jó csavarral a végén, meg elgondolkodtató mondatokkal és egy annyira jó világgal. Az egyetlen, amit fel tudnék róni hibának, hogy nem ez a kedvenc Benyák Zoltán könyvem, de ez meg már egyéni szociális probléma. Nincs olyan ember, akinek nem tudnám ajánlani, úgyhogy mindenki olvassa el. Megéri.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakterek: Tom, Lily, Nina

Ami legjobban tetszett:

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5